2022. július 1., péntek

Inflálódásaink

Panaszkodnak a boltba járók, hogy folyton áraznak a kereskedők, azaz cserélik az árcédulákat. Minden drágul, mondják, bár ez nem egészen így van, de hát gyakran nem is a tényeken múlnak a dolgok, hanem az érzelmeken. Jön a félelmet gerjesztő baj csőstül: a nyugalmunkat tartósan a nyugtalanságba zökkentette a koronavírus, aztán hozta magával az újabb félelmet a közeli háború, ráadásnak meg itt az infláció. Ez utóbbi persze nem halálos, mégsem örül az ember, ha napról napra mind többet vesznek ki a zsebéből ugyanazért a cuccért. Devalválódik a pénzünk, igaz, hivatalosan alig romlik, de érezzük, hogy a százas már csak nyolcvanat ér.

Megállapítani nem tudnám, hogy azokban nagyobb-e a riadalom, akikkel első alkalommal jön szembe az árak áradata, vagy azokban, akik már megtapasztalták, hogy százmilliárdért csupán egy tábla csokoládét kínál a boltos. Délelőtt; mert este már fél táblával kell beérniük. Aki pedig bánatát borba igyekezett fojtani, jobban tette, ha a közelebbi kocsmát választotta, mielőtt megdrágulna az itala. Gyorsan meg lehet tanulni, hogy a hiperinflációs kor nem a spórolás ideje, a pénz pedig csalóka érték. Elismerem, ez sem teljesen igaz, mert tíz márka megszerzése is boldogíthat. Rendszerint csak másnap, amikor már kétszeresét éri.

A világháborút követő világelső magyar pénzromlásra már nem sokan emlékeznek, amikor az árak tizenöt óránként megduplázódtak, a pénzt pedig talicskán tolták a boltba, és mázsán mérték, nem számolták.

A föntiekben közelebbi tapasztalatokra utaltam, amikor a kilencvenes évek első felében Jugoszláviában szakadt ránk a hiperinfláció, volt olyan négy egymást követő hónap, amikor ötbilliárd százalékot tett ki a pénzromlás. Az már a boldogságot előrevetítő időszakot jelentette, mert érezhettük, hogy a nullához közelít pénzünk értéke – hiába nyomtattak rá ötszázmilliárdot –, a semmi helyett pedig sürgősen ki kell valamit találni. És így lett. Azóta is szépen lassan veszíti értékét a pénzünk, meg is békülnénk vele, csak a bizonytalansággal nehezebben, meg a hígulás gyorsulásával. Három évtizede az ország magának választotta a bajt a jólét helyett, ám mostanában mások választják nekünk is. Hiába van elegendő búzánk, étolajunk, attól még drágul, mintha nekünk is szabályszerűen kötelező lenne követni a nagyokat a rosszban; jóban ez nem követelmény. A globalizálódás is egyoldalú vagy egyirányú?

A napi bosszankodásunkra akár kiengesztelésül szolgálhat az a fölismerés, hogy bár a pénzre épül az életünk – eltekintve a hiperinflációtól –, mégsem csupán kenyérrel él az ember. Annyi minden inflálódik, devalválódik körülöttünk bosszankodásunk nélkül, hogy alig hinnénk el, ha fölsorolnánk. Állítólag a szellemi tőke nem inflálódik, hanem kamatozik. Vajon érettségi ötöst lehetne szerezni ma is a szocializmus-kommunizmus dicsőítésével? Vagy az angol tudósok tudása akkor is kamatozik, ha nagy fölfedezést tesznek egészségünkért, meg akkor is, ha évek múltán ennek az ellenkezőjét bizonyítják be? Talányos az is, hogy az őrült elméletek megalkotói – egyben a régiek fölforgatói – tudói-e egyáltalán valaminek, vagy csak devalválódott tudású tömegek emelik tudóssá a kiötlőket. Ettől nem is teljesen idegen erkölcsi értékeink elértéktelenedése. Szabad-e értékké emelni a hibás tanokat, amelyek a fölhígult erkölcsök hozományai? Merthogy pénzt, tudást és erkölcsöt egyaránt jó volna szilárd kapaszkodónak hinni.

Nem is nagyon könnyű megválaszolni, hogy a pénzünk vagy más értékeink inflálódása szegényít-e jobban bennünket, még ha az üzletek árcéduláira érzékenyebbek is a boltba járók.