2022. július 2., szombat

Palackba zárt erő

Az Ezeregyéjszaka meséi közül egyik legismertebb az 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa története, amely egy szegény bagdadi szabómester fiáról, a mihaszna, munkakerülő 'Alá ad-Dínról szól, aki egy csodás véletlen következtében lejut a világ legnagyobb kincses barlangjába, és megszerzi onnan a csodatévő lámpát, a lámpában lakó dzsinn segítségével pedig akkora varázserő birtokosa lesz, hogy még a szultán lányának kezét is képes elnyerni. Sahrazád a 270. éjszakán meséli el a királynak e történetet, aminek az a különlegessége, hogy a mesék zöméhez képest igen terjedelmes. Az eredeti arab szöveg 82 oldalt tesz ki, az Atlantisz Könyvkiadó által közreadott Az Ezeregyéjszaka meséi című, első teljes magyar fordításában pedig 87 oldalas, lényegében egy kisregény. Az eredeti, többkötetes mesegyűjteményből készültek válogatások, amikben az Aladdin csodalámpája mindössze néhány oldalas mese, az alaptörténet zanzásított változata, leegyszerűsítve a parttalan történetfolyamot a gyerekek befogadási szintjére.

A legtöbb olvasó számára vélhetőleg ez a kurtított meseváltozat ismert, amelyben az egyik kulcsfigura, az olajlámpában lakozó, mindenható dzsinn karakterén is történtek lényegi módosítások, az eredeti, hosszabb történethez képest. Mivel a keleti mesék hemzsegnek a mindenható szellemektől, dzsinnektől, varázserejű tárgyaktól – nincs ez másként az 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa esetében sem, azzal, hogy ott még félelmetes, sőt rémisztő teremtések ezek az entitások, az „átiratban” viszont már szerethetőbb, emberközelibb a lámpa dzsinnje, aki három kívánság teljesítésével jutalmazza meg kiszabadítóját. Az eredeti történet „dzsinnfelfogása” közelebb áll az arab mitológia „dzsinnképéhez”, miszerint a dzsinnek mindenható szellemlények, az embereknek nincs uralmuk felettük. Csak akkor irányíthatók, ha varázslat segítségével tárgyakhoz kötik őket. Leginkább tűzszellemekhez, démonokhoz hasonlíthatók ezek a szellemlények, amelyek olykor szándékosan vagy véletlenül kapcsolatba kerülnek az emberekkel. Képesek jót és rosszat is tenni. Az iszlámban a gonosz dzsinnek szerepe általában megegyezik a keresztény démonokéval, amennyiben szintén képesek embereket megszállni vagy rávenni őket helytelen dolgokra.

(Illusztráció - Pixabay.com)

Ez utóbbi, a nyugati kultúrában és irodalomban némileg idegennek tekinthető dzsinnfelfogás jelenik meg Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című kötetében, amelyben a dzsinnek elrabolnak egy édesanyát, és uralkodnak felette. „Elrabolták a dzsinnek a mutert. Ott laknak az ágya alatt, a palackban, és mindig hallani lehet, amikor kijönnek, olyan érdekes, cirpegő hangjuk van, mint amikor ereszt a vizes gumimatrac. Amikor a dzsinnek elrabolják a mutert, mindenféle vicces dolgokat csináltatnak vele” – kezdődik ekképp a kötet bevezetője, amelyből már sejthető, hogy ezúttal nem a keleti mesékből ismert, kívánságteljesítő dzsinnekkel akadt dolgunk, hanem az iszlám szellemlényeihez hasonlatos, ártó, kártékony teremtményekkel, amelyek sajátos módon az elbeszélő kisgyerek fantáziájának teremtményei, hiszen jobb híján nekik tudja be az édesanyja megváltozott, sajátos viselkedését. Elekes Dóra könyvében mellőzte az arab mitológia hagyományos dzsinnfelosztását (Máridok, Ifrítek, Karínok, Gúlok stb.), és saját dzsinntípusokat kreált. Megteremtette a nyugati/európai kultúrához sokkal közelebb álló idődzsinnt, a térdzsinnt és az álomdzsinnt, sajátos megbízatásokkal látva el őket. Az idődzsinn feladata, hogy „összekuszálja az időt, az estéből reggelt csináljon, az éjszakából nappalt, a nappalból pedig éjszakát”, sőt néha elfelejteti az anyával, hogy el kell mennie a gyerekért a suliba, és hogy mikor milyen teendői vannak, hiszen összemosódnak számára a napszakok. „A térdzsinn is jó fej, egyébként. Ő azt szokta csinálni, hogy elcsalja a mutert mindenféle izgalmas helyekre, és ott felejti, és akkor meg kell találni” – meséli az elbeszélő kisgyerek a folytatásban, melynek során kiderül, hogy az anya, veszélyesen ingatag tűsarkúban billegve, időnként elcsatangol, magára hagyva a felügyeletére bízott gyereket. Ezt követően az álomdzsinn is bemutatkozik, aki a gyerek szerint „a legunalmasabb dzsinn a világon: a muter semmi érdekeset nem csinál, amikor ő van soron. Nem néz rám érdeklődve, mintha gondolkodnia kéne, ki vagyok, és azt sem kérdezi meg, tulajdonképpen hány óra van. Mindegy is neki, hiszen ilyenkor momentán alszik. Régebben párszor megpróbáltam túljárni az álomdzsinn eszén, és felébresztettem a mutert, de nem volt jó ötlet. Úgyhogy most inkább nem ébresztem fel, hanem csak betakargatom, hogy meg ne fázzon, aztán ledobom a cuccomat, és elmegyek buszozni” – meséli az elbeszélő, aki a buszozás során, az embereket figyelve, eljátszik a gondolattal, melyikükből válhatna gondoskodó, szerető szülő, aki mellett ő is „normális” családban élhetne végre.

Miként a szemelvényekből sejthető, Elekes Dóra kötete egy alkoholista anyával élő kislány mindennapjait mutatja be. A finom humorral átszőtt, a kiskamasz látószögéből megírt történet megrázó látlelete annak a társadalmi problémának, amely sok gyereket és felnőttet érint, ugyanakkor nehéz oly módon szólni róla, hogy az hozzásegítsen a jelenség „józanabb megítéléséhez”. A kötet mitikus szimbólumrendszere azonban éppen azáltal teszi befogadhatóbbá a témát, hogy a mindenki által ismert „dzsinnszimbolikát” alkalmazza a szenvedélybetegség ábrázolására, ami éppen úgy uralja „gazdáját”, miként egy nagyhatalmú dzsinn, amelyet emberként legyőzni lehetetlen, legfeljebb csak elszántsággal (varázslattal?) irányítani lehet. Elekes Dóra egyedi hangú, közvetlen és felkavaró története napjaink meséje, amely épp olyan beszédesen vall társadalmunkról, miként hajdan a mítoszok és mesék, melyeknek mindenható teremtményei túléltek korokat, kultúrákat, és ma is alkalmasak arra, hogy az emberben lakozó kártékony, romboló erőt szimbolizálják.