2022. augusztus 13., szombat

Negyvenkét éve halt meg Tito, az örökös jugoszláv államelnök

Sokan még ma is nosztalgiával őrzik Tito emlékét

Ma van negyvenkét esztendeje, hogy Josip Broz Tito, az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) és a Jugoszláv Kommunista Szövetség (JKSZ) elnöke három nappal 88. születésnapja előtt, 1980. május 4-én elhunyt a Ljubljanai Klinikai Központban.

Josip Broz Tito, a második világháború utáni Jugoszlávia egykori örökös elnöke évtizedekig összetartotta a délszláv államalakulatot, a halála után kirobbant nemzetiségi ellentétek egy évtizeddel később véres polgárháborúhoz, Jugoszlávia széteséséhez vezettek – emlékeztet a sajtó.

A kumroveci szülőház

Születésének dátuma vitatott, újabban 1892. május 7-re teszik, de korábban Jugoszláviában május 25-én ünnepelték hivatalosan. Horvát apától és szlovén anyától Josip Broz néven született a horvát-szlovén határon fekvő Kumrovecben, egy szegény parasztcsalád kilenc gyermeke közül a hetedikként.

A lakatos szakmát tanulta ki, majd 1913-ban behívták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe. Az első világháborúban előbb a szerb frontra küldték, ahol néhány hetet fogdában töltött háborúellenes propaganda miatt. 1915-ben a galíciai fronton harcolt, bátorságáért kitüntetést is kapott, nem sokkal később sebesülten orosz fogságba esett. Megszökött, majd 1917-ben a bolsevik hatalomátvétel után a vörösök oldalán harcolt, és belépett a bolsevik pártba.

1934-ben beválasztották a politikai bizottságba, ekkor vette fel a Tito mozgalmi nevet. 1935-től a moszkvai Komintern-központban dolgozott, és amikor 1938-ban az addigi jugoszláv pártvezetés a nagy sztálini tisztogatások áldozatául esett, a Kremlben őt bízták meg az újjászervezéssel, így Tito lett a Jugoszláv Kommunista Párt első embere.

1937-ben tért haza, a párt 1940-es illegális zágrábi kongresszusán választották meg hivatalosan is főtitkárnak.

Jugoszlávia 1941 áprilisában történt német lerohanása és megszállása után Tito a megszerveződő partizánerők főparancsnoka lett. Joszip Broz Tito szovjet tudomással 1942-ben hívta életre a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Bizottságot, de már 1941 nyarán harcot hirdetett a német megszállók ellen.

A gerillavezérré lett Tito ennek égisze alatt szervezte meg partizánhadseregét, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget, amelyet később az angolok és az amerikaiak fegyvereztek fel többek között 100.000 puskával, 50 ezer automata fegyverrel és géppuskával, 1360 aknavetővel, valamint 700 rádiókészülékkel, egészen addig az ellenségtől, főleg olaszoktól szerzett fegyverekkel harcoltak.

A partizánsereg verbuválásával egyidejűleg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egykori őrmestere tábornaggyá nevezte ki sajátmagát.

Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt hosszadalmas viták után – elsősorban az amerikai elnök nyomására – Titót ismerték el a királypárti Mihajlovics helyett az angolszász hatalmak kizárólagos szövetségesének.

Tito partizánjai 1944 őszén a Jugoszlávia területére benyomult Vörös Hadsereg segítségével kiverték a német megszállókat az ország területéről.

Egyes becslések szerint 40 ezer délvidéki magyar esett a partizánsereg bosszújának áldozatául (Forrás: Tumbrl)

A Délvidékre bevonuló partizánalakulatok az 1942-es újvidéki „hideg napokat" tízszeresen bosszulták meg a vajdasági magyarokon. A partizánok vérengzésének mintegy 40 ezer magyar civil, köztük számos nő és fiatalkorú esett áldozatául. A megtorlásra ugyan nem Tito adott ki parancsot, de hallgatólagosan tudomásul vette a vérengzést, és senkit sem vont felelősségre.

A háború után szovjet minta szerint szervezték át az országot, hivatalosan is megszüntetve a monarchiát, az államélet vezetéséből pedig kiszorították a nem kommunistákat. Az ellenzékieket, és később az „elhajló" kommunistákat is az államvédelem terrorizálta.

A mindkét tömbtől egyenlő távolságot tartó Tito Nehru indiai és Nasszer egyiptomi elnökkel közösen kidolgozta az aktív el nem kötelezettség elveit.

Az egyik nagyhatalmi tömbhöz sem tartozó úgynevezett el nem kötelezettek első csúcstalálkozóját Belgrádban, 1961-ben tartották meg, a főleg fejlődő, harmadik világbeli országokat egyesítő politikai mozgalomnak pedig Tito lett az egyik meghatározó vezetője.

Tito a hatvanas években, ereje teljében

Az új jugoszláv szocializmus-modellt is építeni kezdte, ami némi liberalizációval járt, a központi szervek hatáskörét és az állami tervezést a munkás-önigazgatás korlátozta, ugyanakkor a részben a hat tagállamba (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Macedónia) került hatalom a belgrádi központ ellenlépéseit váltotta ki. A megosztott vezetésből Tito először 1966-ban a centrista szerb Rankovictól, majd hat évvel később a liberális decentralizálás szerb és horvát híveitől szabadult meg.

Az 1974-es új alkotmány a hat tagállam és a két tartomány (Vajdaság és Koszovó) egyenlőségére épült, ami erősítette az albán nacionalizmust, ugyanakkor a horvátok és főként a szerbek elégedetlenségét is kiváltotta.

A romló egészségű Tito fél lábát 1980 januárjában amputálni kellett, állapota ezután gyorsan romlott és 1980. május 4-én meghalt. Temetésén egymillió ember, 35 államfő, 24 kormányfő és 46 külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárt,valamint népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt.

A jugoszláv államszövetség nem sokkal élte túl Tito halálát: a decentralizáció kudarcot vallott, az önigazgatás mellett fennmaradt a párt hatalmi monopóliuma, és egyre jobban kiéleződtek a korábban lefojtott nemzetiségi feszültségek, ami végül a kilencvenes években véres polgárháborúhoz vezetett.

Fotó: Nagy Magdolna

Tito halálának évfordulója alkalmából sokan felkeresik a belgrádi Virágházat, ahol egykor örök nyugalomra helyezték, ám a múzeummá alakított komplexum egész évben nyitva tart, és vannak is látogatói. Tekintse meg ITT áprilisban készült képgalériánkat.