2022. december 1., csütörtök

Végvárak vidékén Szlavónországban

Kalapis Zoltán az 1990-es évek elején A zimonyi Hunyadi-torony tövében című tanulmánya bevezető soraiban tétova körültekintése után keserűen állapította meg: mostohán bánunk a magyar történelmi emlékekkel, sem Bács, sem Dombó, sem a Pusztatemplom történetét nem ismerjük, mintha megfogalmazott cél lenne „elhallgatni, átminősíteni, elfelejteni mindent, ami nem hivatalos történelem. Ne csodálkozzunk tehát, ha minduntalan tapasztalnunk kell: történelmi tudatunk kilúgozott, szétmállasztott állapotban van.” Ő maga akkor is egyedül csodálta az egykori várudvar kellős közepén magasodó Hunyadi-tornyot, s megpróbálta felidézni „a régmúlt idők egy picinyke szeletjét, szólásra bírni az ősi várfalak szegleteit, zugait, mesélő köveit”. 1994-ben a Hídban megjelent Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk… című önéletrajzi ihletésű vallomásában ugyanakkor így fogalmazott: „nálunk, a nemzet testének déli peremén – akárcsak a nyugati, északi és keleti végein – a magyarság nem magától értetődő faktum, nem természetes állapot. Ha történetesen itt valaki magyarként jön a világra, egyáltalán nem biztos, hogy azzá is válik.” Mindenkor, minden időben nehéz volt e tájon magyarnak lenni és nemzedékeken át magyarnak megmaradni. „Itt nálunk – írta Kalapis Zoltán –, ahol töredezik az anyanyelvi közeg, és foszladozik a természetes nemzeti határ, a magyarság elsősorban a választás és a vállalás kérdése.” Itt is ugyan magyarnak születnek az emberek, de lélekben csak azok válnak magyarrá, „akik ezt valamilyen oknál fogva akarják, s ennek érdekében tesznek is valamit – önképzéssel, tájékozódással, ragaszkodással, az oly nélkülözhetetlen igénnyel”. Ez a hiány volt hát a felhajtó erő a kiváló tanulmánykötetek hosszú sorának – köztük az Életrajzi kalauz című lexikon három vaskos könyve – megírásakor is. Írom ezt kellő tisztelettel, őszinte főhajtással a kiváló tudós emléke előtt, amikor szlavónországi útjaimhoz (is) útitársat keresek. És micsoda pompás tanítóra leltem!

A Történelem a föld alatt (1995) című kötetében megjelent Egy Árpád-házi herceg szlavóniai sírja című tanulmányában Kalapis Zoltán az ősi káptalani székhelyen, Csázmán 1241. május 18-án örök nyugalomra helyezett Kálmánról, Szlavónia hercegéről, IV. Béla király édestestvéréről, a Dráván túli részek kormányzójáról írta – végigtekintve az Árpád-házi szentek és boldogok hosszú során: „Micsoda sajátos és ékes európai keresztény vonulata ez egy egyébként is híres középkori uralkodócsaládnak, micsoda gyöngyfűzére az Árpád-háznak, István, Imre és László után!” Corvin Mátyás fiát, Corvin János herceget, az ország egyik vezető zászlósurát a trón körül zajló főúri harcok során az 1490-es években szlavón-horvát bánná avatták, s ezzel – „kegyesen” – rábízták a török elleni háborúk megszervezését. „Örökségéhez tartozott az országrész legszebb, legtermékenyebb vidéke, a nagy kiterjedésű zágorjei grófság. A zágrábi, kostelji és ivaneci hegységek közt elterülő dombvidék, a »hegyentúli tartomány«, buja legelőivel és gabonaföldjeivel, s bor- és gyümölcstermő kertjeivel tíz hatalmas várat uralt maga felett” – idézte a szerző Schönherr Gyula 1894-ben megjelent Hunyadi Corvin János 1473–1504 című tanulmányát. Kalapis Zoltán a fényességes Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak keserves megpróbáltatásai nyomán mutatta be a magyar Délvidéket: akkoriban kettős végvári vonal védte a Magyarország felé vezető hadi utakat, mindkettő a Délkeleti-Kárpátoktól, illetve a dél-magyarországi, a bánsági hegyvidéktől az Adriáig húzódott. „Az északibb, Karánsebest és Lugost érintve, Temesváron és Péterváradon át haladt Bihács felé, s Zenggnél (Senj) ért a tengerhez. A délibb ugyancsak Krassó-Szörény vármegyéből indult ki, s az Orsova–Nándorfehérvár–Szabács (Šabac)–Jajca sávon ment a dalmát partokig, s a Klissza falainál fejeződött be.” Az említett várak voltak a védelmi rendszer fő pillérei, előttük, körülöttük és mögöttük azonban még egy sereg kisebb-nagyobb erősség egészítette ki ezt a véderőt. Pesti Frigyes Az eltűnt régi vármegyék (1880) című munkája szerint arrafelé nem kevesebb, mint 72 várrom emlékeztet Magyarország történetére. Nem egy volt közöttük, amelyet még IV. Béla idején, azaz a tatárjárás után építettek, s két évszázadon át a horvát főurak sasfészkei voltak. A feladat azonban meghaladta Corvin János erejét, a szerencsétlen herceg fiatalon, harmincegy éves korában 1504. október 12-én hunyt el. Corvin Jánossal a reménység is meghalt Magyarországon, hiszen „sírba vitte a Hunyadi-legendát, az állami megmaradás, a népi összefogás, a török elleni sikeres küzdelem esélyét”. Egyik utolsó kívánsága volt, hogy a Krapinától mintegy húsz kilométerre eső, 1398-ban alapított lepoglavai pálos kolostorban helyezzék örök nyugalomra. Az Egy Árpád-házi herceg szlavóniai sírja című tanulmány Kalapis Zoltán egyik legérzékenyebb, helyenként szépírói erényeket is felvillantó írása, melyben a szerző mélyen átéli a középkori Magyarország reményvesztettségét.

A Zrínyi név a XVI. és a XVII. században Magyarországon úgy csengett, mint a XV.-ben a Hunyadiaké, nem véletlen, hogy Kalapis Zoltán két írásában is, az 1991-ben megjelent Az utolsó Zrínyi halála, és a 2005-ben közölt A Zrínyi-család emlékei Ozalytól Szalánkeménig című tanulmányában emlékezett a jeles férfiakra. A XVI. és XVII. században Ozaly volt a Frangepánok és a Zrínyiek ősi fészke. Gróf Zrínyi Miklós 1664. november 18-án a kersaneci erdőben megtartott vadászaton egy sebzett vadkan áldozata lett, egyetlen fia, Zrínyi Ádám pedig 1691. augusztus 19-én, a szalánkeméni csatában 28 évesen esett el, s „vele kiveszett a dalmáciai Šubićokra visszavezethető, négyszáz éves múltra tekintő, a XVI. és XVII. században nagy szerepet vivő magyar-horvát família”, amelynek tagjai különösen nagy szerepet játszottak a kor katonai és politikai életében, a magyar irodalom megteremtésében, és a bécsi abszolutizmus elleni küzdelemben. Kalapis Zoltán a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár kézirattárában Zrínyi könyvtára láttán elmondta: „A látvány tüneményes volt, a benyomás lenyűgöző”, nyilván azért is, mert az érdeklődő tudta: ezeket a fóliánsokat gyakran forgatta a költő Zrínyi Miklós is. Elbűvölő az a hevület, az a lelkesedés, ahogyan Kalapis Zoltán a történelmi Délvidék emlékeit kutatta.