2022. július 4., hétfő

Drágán adják az ételed!

Az áremelkedés mindenkire hatással van

A vidékünkön kötve hiszem, hogy van bárki is, akit valamilyen formában ne érintene az a drágulási hullám, ami az elmúlt években csak fenyegetőzött a járványhelyzetre hivatkozva, de immár ránk zuhant a közelünkben zajló háborús konfliktus okán. Egyik napról a másikra emelkedett meg a boltok polcain az élelmiszerek árának többsége, a 90-es évekre jellemző drasztikus folyamatokat tapasztalhattunk a töltőállomásokon, és néhány napja előrejelezték az áram árának az emelkedését is. Mi megtanultuk, szinte a zsigereinkbe vésődött, hogy a háborúból kifejlődött inflációs „cunami” általában egy olyan összetett folyamat, ami húz magával a posványos mocsárba több, a gazdaság számára fontos ágazatot, mint ahogy a kiszámítható és kiegyensúlyozott élet feltételét is. És csapja agyon a fizetések értékét. Ezt pedig ki más érzi meg, mint a nép egyszerű dolgozó fia, aki igazából eddig is „gazdasági válságban” tengette a hétköznapjait, máról holnapra élve. Tartalékait felélve, már ha valaha is volt neki.

(Illusztráció - Pixabay.com)

Mit is lehet egy ilyen helyzetben tenni? Egyáltalán van bölcs megoldás? Megtermelni, felhalmozni, vagy felkeresni a legkedvezőbb vásárlást kínáló kereskedéseket? És mit tehet az, aki a minimálbérből, vagy picit többől tengődik, és teszem azt egyedül neveli gyermekét, gyermekeit? A földművesek, a termelők miből tudják biztosítani a munkájuk brutálisan megdrágult alapeszközeit, amikor a múlt évi termést bukásra ítélte a szárazság, mint ahogy az ideit is fenyegeti? A gyárak hogyan tudják előállítani a termékeiket, ha a bevételük sem fedezi az alapanyaguk hihetetlenül felkúszott értékét. Csak emlékeztetőül, a gyárak biztosítják a fizetést a náluk dolgozóknak.

Az elmúlt évszázadban vidékünket kisebb-nagyobb mértékben sújtották gazdasági-társadalmi válságok, amiket tömeges elvándorlási hullámok követtek. Körülbelül száz éve a rokonokat, ismerősöket Észak- és Dél-Amerika irányába búcsúztatták, aztán közelebb, Németországba, Ausztriába vagy az anyaországba. A boldogulást, a boldogságot kereső tömegek a jobb élet reményében hagyják maguk mögött korábbi életüket, amióta világ a világ. Kétségtelen tény, hogy ha a lelki békéjüket kevesek is, de a kiszámíthatóbb anyagi jólétüket sokan találták meg a „messzi idegenben”. Majd ösztökélték ismerőseiket, rokonaikat is hasonló lépésre. Vajon most is ez lenne a megoldás? Keresni egy stabilabb országot, és továbbállni? Csakhogy ebben a pillanatban úgy tűnik, a világpiaci áramlatok teljesen kiszámíthatatlanok. És megtörténhet, hogy az eddig kedvelt kiköltözési célpontok, a gazdagabb országok is válság elé néznek. A 80-as évek látszólagos stabilitása után szemtanúja voltunk annak, hogy semmi sincs kőbe vésve a világpolitika terepasztalán. Az elpusztíthatatlannak hitt Szovjetunió mítosza, vagy a „testvériség” szimbóluma, Jugoszlávia is kártyavárként omlott össze az orrunk előtt. És mi csak tehetetlenül szemlélhettük a nyilvánosság előtt sohasem publikus erőterek mozgását, miközben sem erkölcsi vagy történelmi igazság, sem ártatlan lelkek élete nem játszott, nem játszik tényezőként.

Ami számomra viszont örömteli, hogy ebben a labilis helyzetben pozitív folyamatok is beindultak. Mégpedig hogy az emberek egy bizonyos százaléka elkezdett feleszmélni a technikai vívmányok miatt is elkényelmesedett életéből, és talán felelősebben is gondolkodva visszatérni az elődök által kijelölt útra. Konkrétabban azok, akik tudnak előre gondolkodni, és van is rá lehetőségük, és terük. Az egyik falumbeli mezőgazdasági bolt polcairól például meglepő gyorsasággal tüntették el a konyhakerti vetőmagok nagy részét a vásárlók, illetve egyre többeket hallok, hogy saját részre szeretnének állatot nevelni. Talán a háztáji gazdálkodás a reneszánszát élheti meg, hiszen még nem veszett el teljes mértékben az a túlélést biztosító önfenntartó tudás, amit generációkról generációkra görgettek maguk előtt a családok. És csak remélni tudjuk, hogy a telefonsimogatáson nevelkedő ifjak is viszik majd tovább.

Habár itt nem halljuk a fegyverek hangját, mégis az általuk keltett zaj kényszerpályára terelő konfliktushelyzetet teremtett a pénztárcánkban: az energiahordozók költségeivel, vagy a boltok polcaira kiírt élelmiszerárakkal egyre inkább belegabalyodunk – akarjuk vagy sem – mi is a háborúba. És ha korábban nem is sejthették az elődeink, mi az immár 30 évvel ezelőtt csúcsosodott balkáni konfliktus óta tudhatjuk, hogy a fegyverropogásnak csak és kizárólag a fegyverkereskedők lesznek a nyertesei.

Önt hogyan érinti az élelmiszerek drágulása?

Csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van – 49%

Igyekszem minél olcsóbb termékeket vásárolni – 8%

Inkább kevesebbet veszek, ám minőségeset – 7%

Próbálom követni a boltok akciós katalógusait – 20%

Szerencsére nem érint különösebben a drágulás – 16%