2022. július 2., szombat
PIROS CERUZA

Melyiket válasszam?

A Tinta Könyvkiadó Az ékesszólás kiskönyvtára sorozatának 82. köteteként jelent meg a fenti címet viselő, 192 oldalas könyv, amely a szerkesztők, Grétsy László és Kiss Gábor szerint szótárszerű kézikönyv. Valóban szótárként használható, olyan szópárokat találunk meg benne, amelyek közül a hétköznapi nyelvhasználatban olykor nehéz választani, nem tudván, az adott szövegkörnyezetben, beszédhelyzetben melyik a helyénvaló. Nem helyesírási szótárról van szó, nem is klasszikus nyelvhelyességi vagy nyelvművelő kötetről – még ha a szerkesztők forrását a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv képezte is –, hiszen nem a „helyes” és a „helytelen” változatot különböztetik meg, hanem a két (három, négy) helyes szó vagy kifejezés közül segítenek kiválasztani a leginkább odaillőt. A Melyiket válasszam? című kiadvány pontos és szakszerű nyelvi eligazítást ad egyebek között a bizalmas, választékos, népies stílusú szavak, az e és ö ejtésváltozat, a nyelvújítási szóalkotások és régebbi szavak közötti választáshoz.

Ennek megfelelően olyan szópárokról olvashatunk, mint például: fáradság – fáradtság, lakó – lakos, lehet – szabad – illik, sertés – disznó, öröklött – örökölt, sarkal – sarkall stb. Tájékozódhatunk arról, hogy mi a különbség a góllövő és a gólszerző között: a gólszerző főnévnek tágabb a jelentése, mivel nem utal arra, hogy miképpen érte el a gólt a játékos, egyébként azonban a góllövő is széles körben használatos, nemcsak azokban a sportágakban, ahol valóban lábbal lövik a gólt, hanem például a kézi- és a vízilabdában, a jégkorongban stb. Elgondolkodhatunk (avagy elgondolkozhatunk), hogy van-e különbség a gondolkodik és a gondolkozik igealak között – az árnyalatnyi eltérés voltaképpen csak abban nyilvánul meg, hogy a gondolkodik kissé választékosabb, mint a gondolkozik, és tágabb, gazdagabb értelmű. Érzékeny témával kapcsolatos, és emiatt fontos különbséget tenni a holttest – hulla – tetem – dög rokon értelmű szócsalád tagjai között, itt ugyanis nem annyira fogalmi, mint inkább hangulati, stílusárnyalatbeli eltérés van. Ugyancsak hangulati, valamint egy kis jelentésbeli különbség alakult ki a mosolyog és a somolyog szópár tagjai között: az alapige általában a mosolygást jelöli, a belőle hangátvetéssel alkotott somolyog a bizalmas, tréfás nyelv szava, aki somolyog, az hamiskásan, ravaszul, befelé mosolyog. Meghökkentő módon még azzal kapcsolatban is olvashatunk tanácsot, hogy ha a népies szóhasználatot választjuk, akkor a pisál, pisil, pesel, pösöl, avagy a pössent szóalak közül vajon melyik a durva, melyik a gyermeknyelvi, illetve a tréfás, bizalmas stílusú. Ha belegondolunk, nem is annyira meghökkentő, inkább logikus és hasznos, hogy az efféle szavak stílusával kapcsolatban eligazítást kapunk, meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk ugyanis, ha akár egy betű elvétésével éppen a nem odaillő szót mondjuk ki, vagy a tréfásnak szánt szóhasználatunk az adott beszédhelyzetben durvának hat.

Érdemes kitérnünk a kötet alcímére. Az, hogy nem a helyes, hanem a helyénvaló szóhasználathoz adnak útmutatót, véleményem szerint kulcsmomentum. Ahogyan a szerkesztők is hangsúlyozzák, a helyénvaló azt jelenti, hogy az adott nyelvi környezetben, az adott beszédszituációban a kiválasztott szó a helyén van, odaillik. Hogy hétköznapi példával éljek, nem matekórán érezzük magunkat, ahol csak egy helyes megoldás van, hanem magyarórán műelemzés közben, amikor is többféle válasz lehetséges egyazon kérdésre, csak a megközelítés más. Fontos, hogy ne csak a helytelenségre hívjuk fel a figyelmet – téves vélekedés, hogy a nyelvművelésnek csupán ez lenne a feladata –, hanem arra is, hogy sok esetben két helyes megoldás közül hogyan válasszuk ki a helyénvalót. Mondhatjuk, hogy a kötetben szereplő szópárok többségéhez hasonlóan apró, ám lényeges különbség ez a helyes és a helyénvaló szóalakok jelentése között, ami által javítható a nyelvművelésnek az utóbbi időben kedvezőtlen megítélése is.

Végezetül álljon itt a kötet egyik szócikke (okoz – szerez), mégpedig azért éppen ez, mert bár mindannyiunk számára ismerős nyelvhelyességi intelmet tartalmaz, a következtetés újdonságként hathat.

Okoz – szerez

A nyelvtörténet tanúsága szerint mindkét igének van vagy legalábbis lehetett ilyenféle jelentése: ’előidézi (valaki számára) valamilyen körülménynek a létrejöttét’. Erre vall, hogy a régi nyelvben – ha nem is egyenlő gyakorisággal – mind a kettőt alkalmazták kedvező, örvendetes, kellemes stb., illetve kedvezőtlen, kellemetlen dolgokkal, eseményekkel kapcsolatban is. Pl.: „Egy valami oly nagy örömöt okozott / Bennem, hogy szivemrűl minden szomorúság / Tágult” (Gvadányi J.: Rontó Pál); „Távoztattam, vékony tehetségem szerént, hogh [= hogy] únalmat ne szerezzek az olvasónak” (Pázmány P.: Vasárnapi és innepi prédikátziók). A mai választékos irodalmi nyelvben azonban már sok évtizede kialakult egy ilyen szóhasználatbeli megoszlás: örömet szerezkellemetlenséget okoz, vagyis a kárt, bajt, gondot, szerencsétlenséget, fájdalmat, veszteséget inkább okozzuk, az örömet, boldogságot, kellemes órákat, perceket viszont szerezzük. Ámde ez az elkülönülés nem érvényesül tökéletesen, mivel napjaink beszélt nyelvében lépten-nyomon előfordul az örömet okoz forma is. Mindkét változat elfogadható. Az örömet okoznak túlságosan szigorú megítélésével, újabb keletű nyelvi hibának minősítésével már csak azért sem érthetünk egyet, mert – mint láttuk – régebbi íróink is éltek e formával.

* Melyiket válasszam? Háromszáz tanács a helyénvaló szóhasználathoz. Válogatta, szerkesztette: Grétsy László – Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2022.