2022. június 28., kedd

Játékok

Van az a játék. A játék, amelyet a saját nevünkkel szoktunk játszani, és amelyet általában különféle tréningeken alkalmazunk. Nem vagyok ezzel másként jómagam sem, hiszen én is gyakran beépítem a programba, amikor tréninget tartok valamilyen csoportnak, függetlenül attól, hogy ismerem-e őket, vagy sem, illetve ők ismerik-e egymást, vagy sem, mert bár nyilvánvalóan sokféle tényező befolyásolja a csoporttagok egymás, illetve a csoportvezető iránti nyitottságát, a résztvevők többségét általában felszabadítja az, ha a saját nevével játszhat, illetve ha a játék keretei között ironikus megjegyzéseket tehet önmagára, vagyis ha úgy érzi, öniróniát gyakorolhat, illetve az is, ha biztos lehet abban, mások nem teszik meg vele ugyanezt, hiszen ahogyan kisgyermekkorunk óta tudjuk valamennyien, egymás nevével viccelődni, gúnyolódni nemcsak nem ildomos, hanem kifejezetten csúnya dolog is.

Az egyik történet, amit ilyenkor meg szoktam osztani a keresztnevemmel kapcsolatban, az az, hogy a szüleim elmondása szerint azért választottak magánhangzóval kezdődő nevet, mert édesanyám magyartanárnő lévén semmiképpen sem szerette volna, ha a vezetéknevem és a keresztnevem együttes kimondásakor valamilyen hangtani változás, mondjuk, részleges vagy teljes hasonulás következne be, és ezáltal valamelyik érthetetlenné, esetleg félreérthetővé válna. Azt, hogy mindez valóban így történt-e, vagy csupán a családi legendárium része, nem tudom, mindenesetre az egyértelműen az előbbire enged következtetni, hogy az említett névadási szabályszerűség a nővérem esetében is érvényesült. A kettő együtt pedig már aligha lehetett a véletlen műve.

A másik, amit ki szoktam emelni, az az, hogy – a hangtani ismereteknél maradva – régebben gyakran mutatkoztam be úgy ismeretlen embereknek – feltéve persze, ha az adott helyzet megengedett számomra ennyi játékosságot –, hogy a nevem megegyezik az Aranybullát kiadó magyar király nevének magas hangrendű változatával. Nem tagadom, voltak szép számmal, akik belebuktak ennek a nem túlzottan bonyolult rejtvénynek a megfejtésébe, olyanok is akadtak, akiknek komoly fejtörés után sikerült eljutniuk a megoldásig, meg persze olyanok is, akik az egykor nagy népszerűségnek örvendő kvízműsorok szabályrendszerének önmagukra vonatkoztatásával külső segítségért folyamodtak, igaz, nem annyira a náluk szerteágazóbb ismeretekkel rendelkező ismerősüknek a felhívása, mintsem inkább a Google keresőjének a segítségül hívása jelentette nekik a megoldás kulcsát, s valószínűleg olyanok is, akik viszonylag gyorsan feladták, melegebb éghajlatra kívánva vagy akár küldve is a kellemetlen pillanatok okozóját, vagyis engem.

Mindez arról jutott eszembe, hogy éppen a napokban ünnepeltük a nyolcszázadik évfordulóját a magyar nemesség jogait első ízben rögzítő Aranybullának, amely – ahogyan a hírekben is elhangzott – évszázadokra a magyar jogrendszer egyik legfőbb tartóoszlopa, a történeti alkotmány fontos része lett. A híradásokból arról is tudomást szerezhettünk, hogy a kerek évforduló alkalmából Székesfehérváron megkoszorúzták azt a mészkőből készült emlékművet is, amely az 1222-ben kiadott szabadságlevélnek állít emléket, és az eseményről készült képeket nézegetve akaratlanul is azon kezdtem töprengeni, vajon miként lehetséges az, hogy még sohasem nyílt lehetőségem arra, hogy személyesen is megtekintsem ezt az emlékművet, amely – ahogyan a kissé talán hosszúra nyúlt bevezető is igazolja – némi túlzással élve, bizonyos szempontból egybeforrt az életemmel.

Ami késik, nem múlik, nyugtatgattam magam, ahogyan ilyen esetekben általában szoktam, miközben az egyébként sem rövid, ám folyamatosan bővülő képzeletbeli listámra felkerült még egy – sőt, azóta több – olyan helyszín, amit mielőbb fel kell keresnem. Mert – akárhogy is nézzük – ez is egy kiváló játék! És még mondja valaki, hogy nincs szükség annyi hosszú hétvégére, mint amennyi mostanában megadatik nekünk! Már hogyne lenne?! Különösen egy ilyen végeláthatatlan listával a fejünkben, a kezünkben vagy éppen a zsebünkben, mint amilyennel magam is rendelkezem.