2022. június 28., kedd

Ki, be

Egy hete tűnődök azon, érdemes-e foglalkozni azzal a hírrel, hogy 2023-tól hét eurót kell fizetnünk, ha be akarunk utazni az Európai Unióba. Hiszen ez olyan döntés, amit csak tudomásul kell venni, és teljesíteni kell. Ráadásul volt már ilyen vagy hasonló, hasonló vagy éppen ilyen, végül is mindegy. Ismerős az eljárás.

Fizettünk már azért, hogy kiléphessünk az országból, nem emlékszem, hogy a miloševići rezsim mennyit kért, talán tíz márkát. Nem jegyeztük fel, mert azt hittük, sohasem fogjuk elfelejteni. Arra viszont emlékszem, hogy amikor 2000. október 6-án egy pécsi irodalmi estre indultunk Sz. A. karikaturistával, az egyik jó barátommal, aki azért jött velem, hogy a hosszú, kialvatlan heteket követően beszélgessünk az úton, el ne aludjak, a kilépési illeték befizetése nélkül átengedtek bennünket a Kelebia–Tompa határátkelőn, meg is írtam valamelyik könyvemben ezt. Vauuu, hurrááá, hohohohhhoooooo, ilyeneket kurjangattunk, szabadsááááááág, azt hiszem, ezt is hozzátettük, és nevettünk, hogy folyt a könnyünk, előttünk az élet, irány a szabad világ, ezentúl minden valóban más lesz, alig múltunk harminc. Talán ez lehet a magyarázat. A fiatalság reménytelisége.

Emlékszem arra is, amikor 2009 decemberében a Horgos–Röszke határátkelőn került sor állami szintű esemény keretében annak megünneplésére, hogy rákerültünk a schengeni fehér listára. Emlékszem, arról beszéltünk magunk közt, hogy mi azt hittük 2000. október 6-án, hogy megvalósult mindaz, ami bennünket ismét oda helyez mások szemében, ahol szerintünk mindig is a helyünk volt.

Aztán három évvel azon decemberi ünnepi eseményt követően, 2012-ben volt hír, hogy komoly esélye van a vízum újbóli bevezetésének Szerbia polgárai számára, mert, ahogyan azt az Európai Parlament vízumliberalizációval megbízott tagja bejelentette, az Európai Unió tagállamainak többsége ezt szeretné. És akkor bizony „Szerbia nagyon nehezen kerülne vissza a schengeni fehér listára”. Ennek oka a nagyszámú menedékkérő volt – az Európai Unió országai őmiattuk kívánták újból bevezetni a vízumkényszert. Az akkori kormányfő kifakadt: „Mit tegyünk most mi? Álljunk a határhoz, és az autóbuszokból szállítsuk le a romákat és az albánokat? Mert őszintén megmondom, a menedékjogot kérők 95 százaléka roma és albán nemzetiségű. Ezt kellene tennünk?” A sajtó a továbbiakban beszámolt arról, hogy a kormányfő szerint a romák integrációjával megoldódna az ügy, ez azonban nem megy egyik napról a másikra. „Közben két hét múlva a 25 tagállam külügyminisztere Szerbia vízummentességéről tárgyal. A menedékkérők leggyakrabban az emberi jogok tiszteletben tartását hiányolják, de vannak olyanok is, akik a rossz egészségügyi helyzetre hivatkoznak – mondja a belga nagykövet. »Nem gondoljuk, hogy Szerbiában olyan a politikai helyzet, hogy visszaélnek az emberi jogokkal, és nincsenek megvédve az emberi jogok« – mondta Alain Kudnicki. Az unió országai október 25-én tárgyalnak az ügyről. Az is elképzelhető, hogy Szerbiát leveszik a schengeni fehérlistáról. Az Európai Unió azt kifogásolja a legjobban, hogy ezeknek a menedékkérőknek a visszatoloncolása komoly pénzbe kerül. Ivica Dačić szerint nem kellene ezért Szerbia polgárait büntetni. Dačić azt is hozzátette, hogy Szerbia inkább állja ezeknek a menedékkérőknek a költségeit, mint hogy bevezessék a vízumot az ország lakosaival szemben. Ez még mindig kisebb kár lenne Szerbiának.” Vagyis az Európai Unió országai, mint arról a sajtó beszámolt, kényszerhelyzetben érezték magukat, ugyanis: „Számos menedékkérő érkezik Szerbiából Európa más országaiba. Ez felháborítja Németország, Belgium, Luxemburg, Svédország és Hollandia vezetőit, szerintük ugyanis a szerb állampolgárok visszaélnek a menedékjoggal. Azt mondják, Szerbiában sem politikai, sem vallási hovatartozásuk miatt nem üldözik a polgárokat. Luxemburgban havonta harminc szerbiai állampolgár kér menedékjogot, Németországban ez a szám jóval magasabb. Szeptemberben ugyanis mintegy kétezren vándoroltak Szerbiából Németországba. Joachim Herrmann bajor belügyminiszter elmondta, egy évvel ezelőtt már felhívta erre a jelenségre a szerb belügyminiszter figyelmét, megoldás azonban azóta sem született, a menekültek száma hónapról hónapra növekszik. Az uniónak ezek után egyetlen feladata maradt, meg kell vonnia Szerbiától a vízummentességet – emelte ki Herrmann.”

A múlt héten a vajdasági sajtó is hírül adta: „Jövő évtől hét eurót kell fizetniük Szerbia, valamint Montenegró és Bosznia-Hercegovina állampolgárainak, ha be akarnak lépni az uniós országokba.

Minden 18 éven felüli és 70 év alatti utasnak ki kell töltenie egy online űrlapot, és egyszeri belépési díjat kell fizetnie.

Minden 90 napnál rövidebb utazáshoz be kell nyújtani a kérelmet, ide tartoznak a turisztikai, üzleti, egészségügyi utak is, valamint az EU-országokon keresztül történő átutazás is. Az Európai Utasinformációs és Engedélyezési Rendszer (ETIAS) előírása minden közlekedési eszközzel, tehát szárazföldi, légi vagy tengeri úton történő utazásra vonatkozik. (…) Az ETIAS rendszert az EU-országok a szomszédos országokkal határos összes határátkelőhelyén alkalmazni fogják.”

Az elmúlt hétben azon tűnődtem, érdemes-e foglalkozni ezzel a hírrel. Vagy csak tudomásul kell venni, hiszen a megoldások mögött mindig racionális megfontolások vannak, amikről nincs tudomásunk. Ilyen lehet a valóság is. Amiből minden bizonnyal több létezik.