2024. április 24., szerda

A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

Meghozta-e az irodalom a magyar kisebbségeknek a nemzeti újjászületés reményét, ígéretét? (3.)
Vele szemben a konzervatív irány képviselői nagy erkölcsi felelősséget éreznek a magyarság iránt, az irodalmat a kisebbségi élet elkötelezett, magasabbrendű tényezőjének tekintik. A konzervatív irány törekvése, világnézete, ízlése és erkölcse eredendően erdélyi és magyar. Nem nehéz eldönteni: „Egy kisebbségi sorsba zökkent és helyzetének megállapodottságáért küszködő nép irodalmát lehet-e, és szabad-e más irányban tartani és öntudatosítani, mint azon az alapon, amely egyedüli helyes útját jelöli meg az építő munkának? Egy kisebbségi népegység, amelynek életfeltétele értékeinek megőrzése, haladhat-e másképpen, mint konzervatív óvatossággal szigorúan körülhatárolt nemzeti alapon? Osztjuk azt a meggyőződést, hogy „csak annak az irodalomnak van létjogosultsága Erdélyben, mely ehhez a megfontoltsághoz igazodik, amiben még inkább megerősíti az, hogy maga az erdélyi magyarság lelki alkatánál fogva is konzervatív világnézetű volt mindig, és az ma is.”[1] Az erdélyi irodalom nem kíván bezárkózni provinciális határai közé, hanem olyan művészi értékekkel kívánja gyarapítani a magyar irodalom egészét, amelyek a nemzet érdekeit szolgálják. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy „1919 után éppen az irodalom-pártoló középosztályunk számbelileg is megcsappant”, s akik otthon maradtak, anyagilag súlyos, megpróbáltatásokkal teli éveket éltek át. Azonban ha a „számban megapadt intelligens magyar középosztályunk gazdaságilag küzdelmes helyzetbe is került, még mindig nem gyengült le annyira, hogy irodalmát kénytelen volna gyámolítatlan tengődésre hagyni”. Annál is inkább szükség lenne a magyar társadalmat megszervezni, a szellemi élet iránt tartozó feladatokat és kötelességeket megnevezni, mert a teherviselés még mindig egyenlőtlenül és aránytalanul oszlik meg. „Irodalmunk, kultúránk gondjait ma is jórészt az a lerongyolódott, elszegényedett, anyagilag megrokkant, lelkileg leginkább összezúzódott társadalmi réteg hordozza, amelyet a pap, a tanító és a tanár jelképez.”[2] [Kiemelés tőlem – M. F.] Az erdélyi magyarság 1919 utáni szellemi életét lényegesen színezték azok az irodalmi társaságok és kulturális egyesületek, amelyeknek munkájukkal erőt és bizalmat hoztak a magyarság életébe-lelkébe. György Lajos emlékeztetett rá, voltak olyan esztendők, amikor a kétségbeesett magyarság egyetlen vigasztaló helye a templomon kívül az irodalmi társaságok felolvasó ülései voltak, és a magyar élet e „csekély megnyilvánulása is bizalomra váltotta a csüggetegséget”. Közöttük gazdag múltja és tekintélye révén az első helyen áll a Kolozsvárt székelő, 1888-ban gróf Kuun Gézától alapított Erdélyi Irodalmi Társaság, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, a Szentkláray Jenő és Szabolcska Mihály kezdeményezésére alakult temesvári Arany János Társaság és a nagyváradi Szigligeti Társaság. Kiváló munkát végzett az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME), melynek Erdélyi Múzeum című folyóirata megkerülhetetlen fóruma Erdély tudományos életének. György Lajos Az erdélyi magyarság szellemi élete című értekezése végén megállapította: Erdély példája is azt bizonyítja, hogy a kisebbségek élete, a kisebbségek megmaradása jórészt a kulturális élete minőségétől függ. A kisebbség jövőjét korántsem a bizonytalan kimenetelű politikai események döntik el, hanem „erkölcsi kiválóságán és anyagi erején kívül főképpen a szellemi kultúrája”. Mi több: szinte bizonyosnak tűnik, hogy a magyar jövő sikere is a kisebbségi közösségek küzdelmének sikerén múlik. „Fenn tudja-e tartani magát, meg tudja-e őrizni lelkét a magyar államegységből kiszakított pármilliónyi magyarság – döntő jelentőségű lehet az egész magyarság jövendőjének kialakulására.” Az erdélyi magyarság 1919-ben önállósult szellemi élete utolsó hét esztendejének a tanulsága, hogy „a nagy történelmi fordulók és súlyos megpróbáltatások nem verik le, ellenkezőleg, mindig energiákkal telítik a magyarság lelkét”.[3]   A magyar múlt előítélet-mentes mérlege Makkai Sándor és a Magunk revíziója   A nemzeti katasztrófaként megélt országvesztés ténye és bizonysága azt parancsolta minden, a közössége sorsáért aggódó magyar gondolkodónak, hogy „neked újjá, mássá kell lenned”[4] – fogalmazta meg Erdély református püspöke, Makkai Sándor Magunk revíziója (1931) című, korszakos jelentőségű munkájában. Makkai Sándort György Lajos a már idézett, Az erdélyi magyarság szellemi élete című munkájában sokoldalú írói egyéniségnek, tudós képzettségű filozófus gondolkodónak tartotta, akinek szavára mindenkor odafigyelt a népe sorsáért felelősséget viselő erdélyi magyar értelmiség. A püspök Ady Endre Magyar fa sorsa című versét idézve örök tanulságként kiemelte: „Szegény és kicsi nemzet kisszerű vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg.” A tények parancsa tehát: a magyar nemzeti öntudatunknak mindenképpen, „bármi sorsban is, meg kell változnia, újulnia, tisztulnia”. A magyarságnak – éljen bármely töredékében is az országnak – meg kellett hallania az Idő lesújtó ítéletét: igenis, felelős vagy mindazért, ami az országgal, a nemzettel történt. „A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga életéhez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja.” A múlt kritikai szemléletére, az elkövetett mulasztások és bűnök tiszta és világos meglátására, a felelősség vállalására, a bűnbánatra és a vezeklésre azért van feltétlenül és megalkuvás nélkül szükségünk, hogy végre „egész hatalmában, nagyságában, vigasztaló és éltető ragyogásában kiemelkedhessék előttünk az az érték, amit múltunk és jelenünk, Nemzetünk Géniusza hordoz és áraszt”.[5] A megújulás elszántságához hasonló erővel kell lerombolni magunk körül minden olyan szándékot, kételyt és előítéletet, mely tagadni merészelné és semmivé tenni akarná „ezeresztendős történelmünk és az örök magyar lélek nemes, igaz, szép, jó és nagyszerű értékeit”. Nem a magyar múlt nagy teljesítményeinek elsiratásáról, eltemetéséről van szó, hanem arról, hogy „újra keressük meg, szedjük össze, újraértékeljük, öntudatosítsuk a múlt igazi nagy értékeit, és építsük bele azokat életünkbe, munkánkba, jövendőnkbe”. Tisztán kell látnunk: az egyik oldalon ott van Augsburg, Muhi, Mohács és Majtény nemzeti megsemmisülésünk katasztrófáinak színhelyei; velük szemben látni kell a nemzet megújulását, újjászületését szolgáló Szent István, IV. Béla, Bethlen Gábor, Széchenyi István hatalmas munkáját. A magyar történelemben a katasztrófák után egy-egy nagy nemzeti hős személyében testesült meg, munkájában jelent meg az új élet arculata. „Széchenyi István prófétasága […] a letargikus álomba süllyedt magyar nemzetet a modern idők óriásivá tágult világhorizontjába emelte fel, s megnyitotta előtte az ész, a szellemiség nagy életének távlatát”[6] – emelte ki tanulmányában Makkai Sándor. Nemcsak a politikában, de a kultúrában, a társadalmi életben, a családban és az egyénekben lelki, szellemi és erkölcsi értelemben is ezek a magyar bűnök és ezek a magyar értékek „vívják élet-halál harcukat” a trianoni országvesztést elszenvedő magyar nemzedék tagjaiban is. „A mi életünk is egyedül csak az alkotó munka, a tanulás, az önmegtagadó bölcs fegyelmezettség és az önerő, a magunkba visszahajló és elmélyedő öntudat újíthatja, mentheti meg. És ezzel elérkeztünk a nemzeti öntudatunk revíziójának ahhoz a feladatához, melyet kisebbségi sorsunk ír elő” – fogalmazta meg Erdély jeles református püspöke.[7] A kisebbség nemes feladata a saját nemzeti tradícióin nyugvó, de adott viszonyaihoz képest önálló szellemi és erkölcsi életének kialakítása, fejlesztése. Ez a kultúra azonban nem lehet elzárkózó és „elszűkülő”, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb, „a humánum örök magaslatait jobban megközelítő, és mélyebben emberi kell, hogy legyen”. Makkai Sándor szerint „a kisebbségek vannak hivatva, már csak szükségképpeni, a helyzetükből következő szenvedéseiknél fogva is egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség, s az igazi embertestvériség nagyszerű és gyógyító jövőjének előkészítésére.”[8] Az erdélyi magyarságnak a nemzeti múlt értékeiben gyökerező, önálló szellemi életét úgy kell felépítenie, hogy mindenkor szem előtt kell tartania a tényt, miszerint ő semmiféle földi impériummal nem rendelkezik. „Ez azt jelenti, hogy sajátos életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül a magunk erejéből meg tudunk valósítani. A magunk erejét pedig a szervezettség mértéke és határai állapítják meg.” A magyar kisebbségnek Erdélyben a saját impérium adta biztonságérzet nélkül, csak lelki és szellemi alapon kell „a legmagyarabb magyarnak és a legemberibb embernek” lennie. Ez önmagában „a léleknek, a jellemnek az impériuma”. Ez a hatalmas munka azonban csak úgy lehetséges, ha előttünk ott fénylik mindaz, ami „örök magyar: a lelki nemzet”. Az impérium nélküli közösség a lelki nemzetet a magyar múlt nagy személyiségeinek gondolkodásában, alkotásaiban, jellemében és a magyar szellem műveiben, a tudomány, irodalom, művészet, erkölcsi eszmények, életbölcsesség és szokás rendjében találja meg. Az így konkretizált nemzet a kisebbség életében lelki valóság, élő, ható, formáló, nevelő hatalom lesz. Makkai Sándor végső következtetése szerint a kisebbségi magyar nemzeti öntudat fölépítése két nagy lelki átalakulást kíván: „az egyik az, hogy a földi impériumhoz kötött magyarságot lelki magyarsággá tegyük magunkban; a másik azonban az, hogy az így fölszabadított örök magyarságot ne tartsuk gyöngébbnek a külső impériumhoz is kötött, és attól is támogatott magyarságnál, és egyetlen atomját se alkudjuk el azért, mert így nehezebb magyarnak lenni, mert így önerőnkből kell magyarnak lenni”.[9] Ez a lelki egység közös gondolkodást, életfelfogást és életgyakorlatot teremt, melyet az anyanyelv őriz, kifejez, hirdet, véd és megerősít. „Ez a lelki magyarság, melynek alapigazsága az, hogy lélek szerint örökre egyek vagyunk mindennel, ami magyar érték, a magyar igazság és a magyar szeretet életévé válik kultúrában és társadalmi megszervezettségben és így valóságos, alkotó tényezővé is lesz mindenütt, ahol az igaz és szerető magyar lelkek élnek.”[10] A lelki-szellemi tartalmak megőrzése mellett az erdélyi magyar kisebbség élete tekintetében élet-halál kérdése a társadalmi élet megszervezése, a létfontosságú intézmények létrehozása, ezen belül is kiemelt a jelentősége a magyar iskolarendszer létrehozásának. Ezen a téren vívta legelkeseredettebb küzdelmét az erdélyi magyar értelmiség, ám váljék becsületére: teljes felelősséggel vállalta a határozott cselekvés ódiumát. Makkai Sándor maga is megfogalmazta: „Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül ő maga viseli a felelősséget, a saját lelkiismerete, a történelem és az Isten előtt.”[11] A kisebbségi magyarság lelkületének tartalmi-lényegi megújulását a következőkben jelölte meg: elengedhetetlen a nemzeti lélek és múlt kritikai szemlélete; világnézeti latolgatások és magyarázatok keresése helyett fontos a társadalmi realitások ismerete; és az életben ezen ismereteknek a mindennapi gyakorlatban való felhasználása. (Folytatjuk)  [1]                 György Lajos 1926, 15. p. [2]                 György Lajos 1926, 21. p. [3]              György Lajos 1926, 77. p. [4]             Makkai Sándor: Magunk revíziója; Kolozsvár – Erdélyi Szépmíves Céh, 1931. 29. p. [5]              Makkai Sándor 1931, 32–33. p. [6]              Makkai Sándor 1931, 40. p. [7]              Makkai Sándor 1931, 42. p. [8]              Makkai Sándor 1931, 43. p. [9]              Makkai Sándor 1931, 46. p. [10]            Makkai Sándor 1931, 47. p. [11]            Makkai Sándor 1931, 87. p.