2022. július 1., péntek

Továbbadni az életet

Május jön, a tavasz legszebb hónapja, amikor mindenekfelett az édesanyákat ünnepeljük.

Az első anyai élményünk még a születésünk előtt ér bennünket. Aztán mindez a (kül)világgal való első találkozás élményével párosul, jó esetben. Azt mondják, ezek a kezdeti benyomások határozzák meg a későbbi viszonyulásunkat az élethez. Az életünkhöz, amelyet az édesanyánk adott nekünk, átvitt és valóságos értelemben is.

A születésem napja egybeesik anyám kóma-tapasztalatával. Eklampsziát kapott, közvetlenül a születésem után. Feltehetően a sokktól, amit a gondatlan egészségügyi el(nem)látás okozott számára, számunkra. Nem túl biztató belépő, de szerencsére a felépülés ténye mindent felülírt. Anyám három nap után, a statisztika szerint ezer esetből egyként, magához tért a kómából. Azóta is minden áldott évben megsüti azt a csokitortát, amilyet csak ő tud. Ezzel ünnepeljük a(z) (újjá)születést.

Élénken él és dolgozik bennem egy nemrég látott utcakép: hároméves forma kislány áll a fákat próbáló, veszett szélben, és torkaszakadtából ordít az anyjának. Az odafut, karon ragadja. Egyensúlyba hozza. Számomra ezt (is) jelenti az anyaság. A bőrömön ugyan nem tapasztaltam meg, milyen létélmény anyának lenni, de van egy elvetélt angyalom az égben és öt (!) tündéri keresztlányom, egy fantasztikus unokahúgom és a jóbarátok derék gyerekei ezen a világon, az érzés: akár a sajátom. Mégis tisztában vagyok vele, hogy ,,vannak dolgok, amikről kizárólag egy anyának lehet fogalma” (Eleanor Moran).

Anyák napján az édes, a(z) (el)fogadó, a (be)vállaló, a (meg)küzdő anyákat ünnepeljük, nagy tisztelettel

Abban az esetben, ha ezt a cikket egy édesanya írná, akkor bizonyára szó esne benne a kölcsönös feltétlen szeretet megnyilvánulásairól, a szüntelen aggodalommal eltöltött, készültségi állapotról, anya és gyermek határainak egymás közötti próbálgatásáról, az elengedés képességének elsajátításáról, sok örömteli, bensőséges, megharcolt pillanatról.

Jómagam „önhibámból”, vagy ha úgy tetszik, szabad akaratomból nem vagyok édesanya. Sok nő viszont kemény küzdelmeket folytat, vállal érte, hogy megélje az anyaság semmihez nem fogható élményét. Olvastam egy statisztikát, amely szerint a tartomány területén, tehát környezetünkben a terméketlen párok aránya eléri a 16–18 százalékot, hozzávetőleg minden hatodik párnál egyik vagy másik fél esetében fennáll a meddősség, vagy a nemzőképtelenség állapota. Számos módszer áll rendelkezésre, kínál megoldást. Viszonylag friss, országos hír, hogy az állam költségén az első gyermek esetében a párok 45 éves korukig korlátlan alkalommal próbálkozhatnak a mesterséges megtermékenyítéssel. A 45 éves korhatár érvényes az első és a második gyermekkel próbálkozók számára is. Aztán ott van az örökbefogadás, párok és pártalanok számára egyaránt rögös, ám kétségtelenül meglévő útja.

Fotó: Ótos András

Ezeknek a problémaköröknek, sőt magának az anyaságnak a lélektanát is, ősidők óta próbálják feldolgozni a különböző művészeti ágak képviselői. A kortárs filmalkotások közül Pedro Almodovár spanyol vagy Sergio Castellitto és Margaret Mazzantini olasz rendezők, illetve forgatókönyvírók „anya- filmjeit” tudom ajánlani. Ezekkel együtt gondolkodva eljutunk a transzgenerációs összefüggésekig is, hogy a sejtjeinkben hordozzuk, milyen szülő lesz belőlünk, visszük, adjuk tovább mindazt, amit a felmenőktől mintaként kaptunk. Életünk során halvány, de vigasz lehet, hogy nem száll majd velünk az anya(!)földbe semmi, a rossz tulajdonságok sem, amíg gondoskodunk arról, hogy legyenek utódaink, hogy továbbadjuk az életet.

Sok nő kemény küzdelmet folytat, hogy megélje az anyaság semmihez nem fogható élményét

Az anyaság kontextusában nem hagyhatjuk ki a banyaság fogalmát. Értem ez alatt az érintettek által rosszul értelmezett és negatív kicsengésű mostohaanyaság állapotát. Sok évtizeddel ezelőtt volt a családi előtörténetünkben egy ilyen legendásan mostoha személyiség. Gyerekeket vitt a házasságba, ahol a férj részéről szintén volt három félárva, és ahogyan az a szomorú mesékben meg van írva, ura gyermekeivel nem bánt éppen kesztyűs kézzel ez a mostoharokon… Még volt alkalmam ismerni az asszonyt. Csöpp lányként, meseélményeimből teremtve meg az összefüggést, úgy neveztem el: a vén „bana”.

Anyák napján viszont nem az ilyen vagy hasonló típusú anyai attitűdöt, hanem az édes, a(z) (el)fogadó, a (be)vállaló, a (meg)küzdő anyákat ünnepeljük, nagy tisztelettel. Az óvodában és az iskolában lázasan készülnek a gyerekek, szóval és tettel, rajzzal, verssel.

Erre a témára családunkban a kedvelt hívó-vers Nadányi Zoltán Anyu című költeménye, amelyet gyerekkorban a bátyám szavalt nagy átéléssel. A versből kiragadott sorok sokat elárulnak az anyaság lényegéről, az anyai szeretet sírig kísérő, elemi igényről:

 

„Anyu! anyu! anyu!

most is kiabálom.

Most semmi baj nincsen,

mégis meg nem állom.

 

Csak látni akarlak,

anyu, fényes csillag,

látni, ahogy jössz, jössz,

mindig jössz, ha hívlak.

 

Látni sietséged,

angyal szelídséged,

odabújni hozzád,

megölelni téged.”