2022. július 2., szombat
PIROS CERUZA

Lóti-futi

Rosszmájú megjegyzések szerint Szent István azért alapította meg az országot csak az ezredfordulón, mert még a magyar törzseknek is ezer évre volt szükségük, hogy tökéletesen elsajátítsák az anyanyelvüket. Nem biztos, hogy ez így megfelel a valóságnak, de az tény, hogy amerikai szakértők a magyar nyelvet a második nehézségi szintre sorolták, közvetlenül az ázsiai nyelvek után. Valójában ez is nézőpont kérdése, elég arra gondolnunk, hogy milyen nehezen tudunk szót érteni vagy megegyezni a kínai boltban, amikor magyarul alkudozunk, és ennek csak egyik oka a pénztárcánk karcsúsága. Az árus nyilván a mi nyelvünkben használatos hangok és szabályok nehézségi fokát magasan a mandarin vagy a kantoni fölé helyezi. Mindenesetre a magyarban igen gyakran futunk rá olyan furcsaságokra, amelyeken még mi magunk is megdöbbenünk, ezekkel kapcsolatban tehát bőven találunk újabb kérdéseket meg válaszokat, és még hosszú ideig nem fogyunk ki a témákból. Ha igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt, akkor némelyik előírásunk borzasztóan erős lehet, mert csak úgy hemzsegnek benne a kivételek.

Ezúttal azonban inkább tápláljuk önbizalmunkat egy olyan esettel, amelyben mégiscsak többnyire érvényesül a logika, miközben azért – az itt-ott felfedezhető kivételekre vadászva – tartsuk kéznél az örökké kihegyezett piros ceruzánkat!

Tárgyas (határozott) igeragozásnál egyes szám harmadik személyben kétféle személyragot toldunk az igető után, amint ez a néhány „konyhanyelvi” kifejezés is szemlélteti: bizonyos esetekben eszi, főzi, őröli, szűri, vedeli, más esetekben pedig falja, rágja, burkolja a finomságokat a fogyasztó. Mi, magyar anyanyelvűek abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy beszéd közben szinte ösztönösen alkalmazzuk a számunkra egyszerű alapszabályt, miszerint a magas hangrendű (e, é, i, í, ö, ő, ü, ű) igék kapják az -i, a mély hangrendű (a, á, o, ó, u, ú) igék pedig a -ja személyragot. Kivéve, amikor nem.

Ebben a látszólag szép fészekben az i, illetve az í hang a kakukktojás. Vitathatatlanul magas magánhangzóról van szó, amely néha engedelmeskedik is a szabálynak: hinti, irigyli, viszi. Máskor azonban bedől a már-már hibátlan elmélet: írja, vívja, bírja, hígítja. Ekkor talán gyanakodhatunk, hogy csak a hosszú í viselkedik különösen, igen ám, de azonnal beugrik az aranyos mondóka: Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Végső kétségbeesésünkben még bemagyarázhatjuk, hogy azért van így, mert az iszik ikes ige, de ez már a tapasztalt fizikusok kedvenc megállapításához hasonlítana: Az eredmény megvan, már csak a hozzá vezető útra van szükségem – fogalmazott finoman Carl Friedrich Gauss két évszázaddal ezelőtt, persze nem kifejezetten a mi nyelvtanunkra célozva. Feltételezhetnénk ugyan, hogy a Bolyai Farkassal folytatott intenzív levelezés ihlette ezt a bölcsességet, de hát ők főleg természettudományokról értekeztek egymással, és kizárólag ékes német nyelven tették ezt.

Ráadásul az iszik beletartozik az -s, -z, -sz végződésű igetövek csoportjába, amelyeknél még a teljes hasonulás is szomorítja a helyzetet, de legalább sziklaszilárd törvényről beszélhetünk: olvassa, vonzza, húzza, játssza, vadássza a helyes ragozás, majd mindettől esetleg kirázza a hideg a tanulókat, pedig a teljes hasonulás tényleg megkönnyíti a kiejtést.

A következő mondatban hasonló hangrendű igék szerepelnek, személyragjuk mégis eltérő: a fotós a lencsét kitisztítja, mielőtt a fényképet kicsinyíti. Avagy mondhatjuk azt is: az éber tanító csendre inti a diákot, amint az szólásra nyitja ajkait. Itt már semmilyen ravaszkodással nem tudunk rendszert alkotni, de aki megpróbálja, az könnyen megsínyli. Már csak azért is, mert a sínyli igeragozása ugyan megfelel az előírásnak, más tekintetben viszont kivételes: csakis tárgyas ragozása létezik, és alanyi formában már a sínylődik változat használatos. Alighanem ezzel feltettük a pontot az i-re, de végül még különleges csemegeként bedobhatjuk az igazán magyaros paprikát, ami gyakran csípi a szájunkat, ellenben a csípja manapság tájszólásnak tekinthető, de ezek után már ne is csodálkozzunk a nép emberén, ha néha elbizonytalanodik, és megbicsaklik a nyelve.

Fura hangzásával a kedves kis lóti-futi szavunk is elősegíti a keveredést, méghozzá melléknévi szerepben, és ide-oda szaladgáló személyt jelöl. Vagyis olyat, aki folyton lót és fut, ám eközben még ő is lótja és futja a köröket, nem pedig lóti, futi. A teljesség kedvéért még meg kell említeni, hogy a lót a futást, rohanást jelentő elavult igénk, de nem valószínű, hogy a fürgén galoppozó haszonállatunk tárgyesetéből alakult ki valami hiba folytán.

Hasonlóan fülbemászó kifejezések még a tili-toli és a huzivoni, bár ezek mesterségesen képzett szóösszetételek. A tili-toli nagyon szemléletes elnevezése a leírásnak megfelelően mozgatható, újszerű (mármint a seprűnél újabb) takarítóeszköznek meg egy fajta kirakós játéknak, továbbá használatos némelyik focimérkőzés élethű jellemzésénél is, a huzivoni pedig a Doktor Dolittle című meseregény fordítójának találékonyságát dicséri, és egy csodás gazellát jelöl, egy-egy fejjel mindkét végén (az angol eredetije is eléggé muris: pushmi-pulylyu). Természetesen ezek a szóalakok is megtévesztőek, hiszen a sok aranylábú még kínjában sem „toli” a bőrgolyót a kapu mellé, annál gyakrabban tolja, sőt eltolja, és a mesebeli jószág is bármennyire különleges, se nem „huzi”, se nem „voni” az igát.

– Hiszi a piszi! – vághatja rá minderre valaki, és jól mondaná, ugyanis a hisz igeragozása megfelel az alapszabálynak. Részünkről inkább az itt használatos alany szorulna magyarázatra, hogy ne legyen kétségünk a mondás eredetéről sem: a piszi ugyancsak elavult, hangutánzó beceneve a pici és – ezek szerint – hiszékeny kutyusnak.