2022. július 4., hétfő

Meggyűrűzött madarak

Fellinger Károly: Ujjnyomat

Az Ujjnyomat című verseskötet mind küllemében, mind stílusában, mind témaválasztásában szervesen illeszkedik Fellinger Károly eddigi életművébe. A Vida Gergely által szerkesztett kiadvány visszafogott eleganciájával emlékeztet a költő korábbi köteteire, amelyek esetében nyilvánvaló a szerzői/kiadói elképzelés, miszerint a könyv olyan tárgy (könyvtárgy), amely a tartalmán túl a külsejével is esztétikai értéket képvisel. Csillag Lajos grafikai szerkesztő a jelen kötetnek letisztult borítót tervezett, amelyen, igazodva a címhez, két, egymást fedő ujjlenyomat kapott helyet, a grafitszürke háttér pedig a daktiloszkópia, azaz az ujjnyomokkal foglalkozó kriminalisztikai szakterület eljárását idézi, amivel a szakértők ujjlenyomatot vesznek személyazonosítás céljából. A különböző felületeken hagyott ujjnyom ugyanis minden embernél egyedi, az ujjbegyek mintázata már a születés előtt kialakul, az életkorral sem változik, mindenkinél más és más képet mutat. A lehetséges mintázatok óriási száma (64 milliárd) miatt gyakorlatilag kizárt, hogy két személy azonos ujjlenyomattal rendelkezzen. Az ujjlenyomatot már az ókori népek is a személyazonosság igazolására használták, s napjainkban is az egyediségére, állandóságára, megváltozhatatlanságára hagyatkoznak a szakemberek, akik képesek „olvasni” bőrlécrendszerünk rajzolatából.

Kalligram, Budapest, 2021, 96 oldal

A költő kilétéről az ujjlenyomatához hasonló beszédességgel árulkodnak a versei. Fellinger Károly esetében ez fokozottan igaz, hiszen ő saját bevallása szerint önmagáról, folytonos önkereséséről, családjáról, környezetéről ír legszívesebben. „Mindegy, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írok, én mindig kibeszélem a saját sorsomat, azt, ami velem megtörténik. Nekem kell, hogy velem valami történjen, kizökkentsen, meghökkentsen. Természetesen nem úgy írom ki magamból, ahogy az megtörtént, változtatok rajta. A nyugalmi állapotomat kell, hogy valami vagy valaki kizökkentse. Hogy ne én legyek a kör középpontja. Önző, nárcisztikus, hipochonder alkat vagyok, és akkor születnek a verseim, ha kizökkent valami a kör középpontjából” – nyilatkozta Fellinger Károly egy interjúban, s a rendszeres olvasói nyilvánvalóan be is tudják azonosítani azokat a motívumokat, amelyek hálót képezve átszövik, összekapcsolják irodalmi műveit. A szerző számára saját családja, múltja, jelene képezi azt az alapot, amelyből költészete táplálkozik. Az Ujjnyomat című kötet négy ciklusra tagolt versanyaga is e költői eljárás lenyomata. A szerző hol „visszalopózkodik” hol pedig „végigjárőrözi” a múltat, keres, elemez, (ön)értelmez, mindezt a költészet eszközeivel. „Az új vers tisztára az, / ahogyan nem / egész pontosan / visszaidézem / valamelyik régi szövegem: / amikor megfeledkezem magamról, / magam elé sietek” – fogalmazza meg a Lék című versben, s ezt az időbeli körforgást rögzíti A mondanivaló címűben is: „A pársoros / verset úgy írom, / mintha csak egy / végtelen hosszú / sálat kötnék.” A költészet Fellinger Károly számára végtelen, örökkön ismétlődő mozdulatokból álló tevékenység, „az autentikus létezés (egyetlen) kiindulópontja és garanciája”, amelynek során szavakat keres, talál, sorakoztat fel, hiszen: „a csöndhöz / rengeteg szóra van szükségünk.”

Jellemző motívumainak sorába tartozik a fal és az ajtó, amelyek összefüggnek, feltételezik egymást. Míg az ajtó lehetőségeket és szobákat egyaránt nyit, miközben „kofatekintettel figyel”, addig a fal valamiféle (látszat)biztonságnak a jelképe, amely megvéd, de el is választ másoktól. Ilyeténképpen a szabadságvágy szimbóluma: „telerajzolom őket madarakkal, / üres, kitárt ajtajú kalitkákkal” – áll a Falak című versben, majd a Kiszabott elégtétel címűből kiviláglik, hogy a fal időbeli határ is, hiszen a szerző a talált tízcentest ahelyett, hogy pénztárcába tenné, a fal és az ágy közti résen lecsúsztatja „az örökkévalóságnak”.

A kötet leghangsúlyosabb motívumsora a költő önkeresésére és önértelmezésére tett kísérletekről tanúskodik, s a meseszimbolikából indul ki – önmagát hol repülő, hol hétfejű sárkányként ábrázolva; aztán mitikusnak tekinthető a „trójai faló” szimbólum: „fogvacogva várakozom / benn, az önfeladásban, / mint a trójai falóban” – áll egy helyütt, vagy „akár a trójai falóba, / jár belém a lélek” – írja másutt; ábrázolja aztán önmagát hajótöröttként, falhoz állított létraként, felálló ormányú porcelánelefántként, amelyhez társítható az elefántcsonttorony szimbólum, pontosabban annak Flaubert-i értelmezése, aki az elefántcsonttoronyban önnön magányának, elzárkózásának allegóriáját fogalmazta meg. Emellett Fellinger Károly ábrázolja önmagát poggyászként, amivel a fiatal katonáknak futniuk kellett a kiképzésen; ábrázolja öröklakásként, amely a trójai faló sajátos szimbólumpárja: „vágyaim öröklakássá / alakítják testem. / Nem merek kilépni az / ajtaján” – olvasható a Tévelygő című pársorosban, majd ábrázolja könyvégetőként is, aki ahelyett, hogy egérrágta könyveit leadná papírhulladéknak, elégeti egy hordóban – ez a mai költők sorsának szomorú metaforája. Ehhez illeszkedik a meggyűrűzött madár motívum, amely a megírt, majd útjukra bocsátott verseket szimbolizálja.

Az Ujjnyomat verseiben a költő az önkereséstől az istenkeresésig szálazza össze motívumhálóját, hol erős vizualitású, hol prózába hajló, hol pedig a transzcendens felé mutató szövegeket hozva létre, de mindvégig építgeti magánmitologikus kisvilágát, amelyet jómaga mellett családtagjai népesítenek be. A kötet legerősebb, Horizont című nagyciklusában megismerkedhetünk a szerző János nevű alteregójával, János volt feleségével, Julival – „kinek csöndje / olyan, mint a bogáncs, / a koldustetű, / mindenbe beleragad, / mindenhez köze van, / mindent meg akar oldani” – tudjuk meg a Megúszás című versből, valamint megismerjük az anyát is, aki kezdetben csak szaggatottan kezdett el beszélni, majd értelmetlenül; aki bárkit megismer, csak a fiát nem, akivel együtt lakik; megtudjuk róla, hogy álomvilágban él ahol macskát tart; képes visszaforgatni az időt, és akihez a fia Radnóti után szabadon megírta a Tétova óda című verset, a kötet számomra legemlékezetesebb alkotását. Ebben a demenciával küzdő édesanya megfeddi a fiát, a született borúlátó költőt, aki szerinte nem csinál mást, csak szétküldözgeti a könyveit annak a sok léhűtőnek, akik nemhogy nem viszonozzák a gesztust, de megköszönni is elfelejtik. E vers emlékeztet Fellinger Károly svéd típusú gyerekverseire, amelyekre a szókimondás, a nyelvi játékosság és a sajátos humor egyaránt jellemző.

A kötetben az édesanya szellemi leépülése mellett párhuzamosan megjelenik az elmúlás motívuma is, amely az Alfa és Omega ciklusban teljesedik ki: „Istenem, adj bátorságot (…) hogy természetesnek / vegyem az öregség nyűgeit, / az érthetetlen szavakat, gesztusokat, / a kísértetiesen agyamba / vésődő végzetet ” – olvasható az Elég, ha című versben, majd a Nyomkeresőben már a halálmotívum is feltűnik: „nem az Isten, / a halál vezetne át / épen és éppen / a túlsó partra”. A kezdetektől az elmúlásig járja be tehát a költő az emberi élet állomásait, hangsúlyozva, hogy „megnyugvás nincs. / Mindvégig / csöndre várunk”, majd az In memoriam Törőcsik Mari című, kötetzáró költeményben a művészsorsot és az emberi lét esetlegességét verseli meg figyelemreméltóan: „Fejem fölött / az angyal / egyensúlyoz a kötélen. / Leveti, ledobja szárnyát, rám bízza, óvjam, védjem. / Minden valóságos. / Csak a kötél nem.”

„Mintha az óvatos összegzés szándéka is munkálkodna az itt olvasható szövegekben” – áll a kötet ajánlójában. Ez a szándék valóban kisejlik a versekből, ám amikor lezár valamit a költő, egyszersmind új lapot is nyit, miközben azon a bizonyos falon feltárul egy újabb ajtó.