2022. november 29., kedd

A szlavóniai magyarság ügyének elszánt védelmezője – Kelecsényi Zádor

Kelecsényi Zádor alakját a szlavónországi magyarok ügyének védelmezőjeként őrzi az emlékezet. 1856-ban született, és a századforduló éveiben-évtizedeiben vállalt meghatározó szerepet a magyarság életében, 1895–1911 között Vukovár város hivatalos királyi közjegyzője volt. 1888-ban Keck Zsigmond, akkori banovaci, Szerém megyei lelkész azzal a kéréssel fordult az egyházmegyei közgyűléshez, támogatná őt abban, hogy a missziói körzetében elszórt szegény családok gyermekei számára bennlakásos nevelőházat létesítsen. Keck Zsigmond nagy lelkesedéssel öt évig vezette a szeretetházat, a 6–10 bennlakó lurkó a környékbeli puszták szegény béreseinek a gyermekei voltak. 1893-ban a lelkész elhagyta Banovacot, és a szeretetház ettől kezdve hanyatlásnak indult, ezért Kelecsényi Zádor vukovári közjegyző kezdeményezésére az egyházmegyei vezetőség 1905-ben Vukovárra helyezte át az egyházi intézményt. Kelecsényi irányítása alatt a szeretetház szépen fejlődött, olyannyira, hogy 1912-ben nyolcvan gyerek befogadására alkalmas, emeletes palotát építtetett, melyben a bennlakó gyerekeknek már négy nevelő és négy lelkész viselte a gondját.

Gallovich Jenő, a Battonya és Környéke című lap 1907. február 17-i számában megjelent Szlavóniai magyarok című írásában a horvátországi útja során szerzett benyomásairól szóló beszámolójában Kelecsényi Zádort a szlavóniai magyarság gyámolítójaként említette. A „Horvátországba szakadt” magyarság egyik leglelkesebb vezérének tartotta őt, aki a nagy széjjelszórtságban élő magyarságról írta: „Ne úgy tekintsenek minket, mint drága hazánk megszentelt földjéről kivált, félig-meddig idegen rokkantakat, kiknek jószívűségből vetnek egy-egy fillért, hanem úgy, mint előőrsöket, mint véghelyeken harcoló katonákat, kiket a sereg zöme jó vezérekkel lát el, és szükségeiről okos előrelátással gondoskodik. Mi nem tekintgetünk sóvárogva vissza nagy Magyarország felé, hanem sarkunkat megvetve, keményen előre nézünk be a reményteljes jövendőbe; mert a mi hazaszeretetünk nem sóvárgás, hanem csontokba rekesztett belső tűz, természetes érzésből kitört erős láng, melynek felvillanó fényével a bízó lélek csillagos tornyokat lát itt és ott kinőni Szlavónia töretlen ugarjából.”

Az eszéki református egyház 1917. június 3-án iktatta be hivatalába első lelkipásztorát, Ágoston Sándort. Az új lelkész beszédében hálás kegyelettel emlékezett meg a néhány hónappal korábban, január 15-én elhunyt Kelecsényi Zádorról, a „mi megboldogult Nehémiásunkról, ki csodálatos energiájával itt is választott eszköze volt Istennek, hogy akarata, igéje testet öltsön”. Ágoston Sándor a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1917. évi 5. számában megjelent nekrológjában foglalta össze pályájának részleteit, miszerint Kelecsényi nemcsak a hétköznapi munkájában, de teljes egyéniségében, „benső lelki tulajdonságainál fogva” ügyvéd, a szlavóniai magyarság ügyének védelmezője volt.

Ágoston Sándor elmondta, van már negyed százada is annak, hogy az 1890-es évek elején Kelecsényi Zádor, mint eszéki királyi ügyész, részt vett az egyházmegyei gyűlésen, melyen a szlavóniai egyházak és iskolák nehéz küzdelmeiről, gondjairól is szó esett. Többen szót ejtettek a sok ezer református lélekről, akik az idegenben elszóródottan éltek, „kitéve ezerféle kísértésnek és ostromnak, hogy nemzetének és egyházának testéről lesorvadjon, idegen népek és idegen felekezetek közé beolvadjon”. A fiatal Kelecsényi Zádor, a csupa tűz ifjú ember felpattant a helyéről: „én leszek a védőjük, én leszek a tanácsadójuk, a támaszuk” – kiáltotta lelkesen. „Abban az órában felajánlotta életét a szlavóniai református misszió szolgálatára, s lángoló lelkesedése és tettereje azóta a maradandó alkotásoknak egész sorozatában nyilatkozott meg. Nincs Szlavóniában olyan egyház, olyan iskola, olyan szórvány, melynek keletkezésében, fennállásában, vagy felvirágzásában része ne lett volna Kelecsényi Zádornak. Ezeknek a gyengéknek, elhagyatottaknak ügyét mind ő fogta fel, ő védte meg s ő juttatta diadalra” – írta nekrológjában apósáról Ágoston Sándor. Neve az évek során fogalommá vált Szlavóniában. „A magyarok itt tömérdek sérelmet szenvednek alantas hatósági közegek ellenséges érzése folytán”, és amikor az üldözött, védtelen magyar bajára orvoslást keresett, csakhamar arra jutott, hogy Vukovárra kell mennie, van ott egy erős kezű, derék magyar ügyvéd: Kelecsényi Zádor.

Teljes odaadással, megindító szeretettel viselte gondját annak a kis vukovári egyháznak, amely édesatyjától szent örökségként szállt reá. Amikor Kelecsényi László uradalmi mérnök, az egyetlen vukovári református ember megvásárolta a zsidó hitközség régi templomát és azt református templommá alakította át, megkérdezték tőle, hol vannak a templomhoz tartozó református hívők? Azt felelte rá, itt vagyok egyelőre én magam, de majd később lesznek követőim is! „Ez volt az a szent örökség, a mit Kelecsényi Zádor átvett s ezt az örökbe kapott reménységet valósággá tette. Az a kis, kopott zsidó imaház az ő buzgóságával csillagos tornyú református templommá szépült s mellette virágzó egyház, úri paplak s népes iskolák keletkeztek, hol ma négy tanító terjeszti a magyar nyelvet” – olvasható a nekrológban.

Ágoston Sándor szerint „Meghala a Zádor úr – árván maradtunk!” – sóhajtotta nagy szomorúan egy könnyes szemű kórógyi magyar Kelecsényi uram temetésekor, ott a vukovári temetőben. „Bizony, árván maradtunk sokan – fűzte tovább a gondolatot. – Árván maradt a szlavóniai református misszió, árván maradt a szlavóniai magyarság, árván maradt a vukovári református egyház, iskolák, szeretetház, de legárvábban az a kedves, szomorú magyar család, kinek ő volt mindene, kit ő tett magyarrá s most itt hagyta az idegen tengerben.” 1917. január 17-én fönségesen szép temetése volt az ügyvédnek, öt pap búcsúztatta, ötezer ember kísérte utolsó útjára a vukovári községi temetőben levő családi sírboltban. A főbejárat harangtornyában ott függött az a kis csengő, melyet mindig meghúznak, amikor új lakó jön a „boldog város”-ba. Ezt a kis harangot valamikor Kelecsényi Zádor ajándékozta a városnak. „És azt a kis harangot a Kelecsényi Zádor temetésén nem húzták meg” – senkinek nem volt bátorsága elköszönni tőle. Vajon évszázad múltán megvan-e még Vukováron a Kelecsényiek családi sírboltja?