2022. július 1., péntek

Templombúcsú és aranymise

Juhász György esperesplébános pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából vasárnap háladó szentmisét mutatnak be a kúlai templomban

Száztizenegy éve alakult meg a kúlai Szent Cecília énekkar, Juhász György esperesplébános pedig 36 éve teljesít szolgálatot a városban és tavaly ünnepelte 75. születésnapját. Az 1770-ben épült Szent György-templom búcsúja és az említett jeles jubileumok apropóján beszélgettem el a főtisztelendő úrral.

Az interjút pár héttel előbbre igazítottuk, azzal, hogy a cikk napilapunk hasábjain a jeles évforduló(k)ra jelenik meg. Bár március közepe volt, és a tavasznak még csak hírét sem láttuk, a zimankós délelőttön a plébánia épületében találkoztunk, fellapoztuk a régi fényképalbumot, és fél évszázaddal visszaállítottuk az időt. De hamar rájöttünk, hogy a történet nem akkor, hanem sokkal előbb kezdődött.

Diakónusszentelés. Balról jobbra: Oláh László, Leist József, Juhász György és Bús András diakónus szentelése. Đakovo, 1971-ben. (Fotó: Juhász György atya archívuma)
Diakónusszentelés. Balról jobbra: Oláh László, Leist József, Juhász György és Bús András diakónus szentelése. Đakovo, 1971-ben. (Fotó: Juhász György atya archívuma)

− Csantavéren születtem 1946. november 11-én. Öten voltunk testvérek, de már csak ketten vagyunk az élők sorában, az apám 67. évében 1977-ben, anyám 88 éves korában, 2000-ben halt meg. Az általános iskolát Csantavéren fejeztem be, utána elektrotechnikát szerettem volna tanulni, mert József bátyám villanyszerelő volt, és kedvet kaptam a szakmához. Sajnos, a felvételinél már nem tudott segíteni, ugyanis 1957-ben, 21 éves korában elhunyt. Ekkoriban

Szabadkán találkoztam Pletikoszity Péter csantavéri születésű ferences atyával, aki szólt, hogy menjek hozzájuk, de valahogy nem vonzott a ferences rend. Ki kell emelni, hogy ministránsként sokat jártam hétköznaponként is a templomba, s a káplánokon keresztül megismertem a fiatal, tettre kész papokat, akik maguk köré gyűjtötték a fiatalokat. Gyermekkoromban Berecz Sándor káplán nagyon össze tudta fogni az embereket, az ő idejében négyszáz tagú gyermekkórusunk volt.

Jómagam is tagja voltam a kórusnak, habár nem voltam jóhangú énekes, de szerettem énekelni, és már akkor megfordult a fejemben, hogy az életemet Jézushoz személyéhez kötöm. Bátyám tragikus halála és a sikertelen felvételi vizsga volt a két fordulópont az életemben, melyek miatt a papi pálya mellett döntöttem. Jelentkeztem ft. Ehmann Imre atyánál, az akkori csantavéri káplánnál, aki elmagyarázta, hogy papként mi vár rám. Vállaltam. Motorkerékpáron utaztunk fel Szabadkára 1961-ben, és mire beértünk a püspökségre, nagyon poros lettem. Miután rendbe szedtem magam, bementünk Zvekanović Mátyás püspök úrhoz és elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk.

Juhász György atya, újmisés. Szabadka, 1972. (Fotó: Juhász György atya archívuma)
Juhász György atya, újmisés. Szabadka, 1972. (Fotó: Juhász György atya archívuma)

A kérelmet a püspök elfogadta, a gond viszont az volt, hogy már az első évben Zágrábba kellett utazni, én viszont nem beszéltem sem a szerb, sem a horvát nyelvet. Így a nyár folyamán egyhónapos intenzív tanfolyamon vettünk részt Szauer Miklós akkori kúlai plébánossal és még másokkal az akkor jelentkezettek közül − emlékezett vissza a kezdetekre György atya.

Szavai szerint Bácskából 18 fiatal indult első osztályba a zágrábi papnevelő intézetbe, ahol akkoriban 450 diák tanult. Jeles osztályzattal fejezte be az első évet, majd Szabadkán, a katedrális mögötti, jelenleg Katolikus Kör épületében tanult tovább, ugyanis a Paulinum akkoriban épülőfélben volt.

− Szabadkán 1965-ben érettségiztünk, majd októbertől Đakovón teológiát tanultam. Két év után 1967-ben bevonultam katonának, 1969-ben szereltem le és folytattam teológiai tanulmányaimat. Az utolsó esztendőben Leist József atyával, illetve teológus társammal egy szobában laktunk, és egyidőben fejeztük be tanulmányainkat, így 1971-ben egyidejűleg szenteltek bennünket diakónussá. Mindezt komoly lelkigyakorlat előzte meg, ahol az ember eldöntheti még egyszer, hogy valóban marad-e a papi pályán, vagy esetleg másfelé veszi az irányt. 1972. március 19-én szenteltek bennünket pappá a szabadkai székesegyházban – emlékezett vissza a kúlai atya.

Papszentelés. Koncelebrált szentmise Zvekanović Mátyás püspökkel 1972. márc. 19-én. (Fotó: Juhász György atya archívuma)
Papszentelés. Koncelebrált szentmise Zvekanović Mátyás püspökkel 1972. márc. 19-én. (Fotó: Juhász György atya archívuma)

A kérdésre, hogy innentől hogyan alakult az élete, elmondta, tekintettel a húsvéti időszakra, az első szentmiséjét az ünnep utáni első vasárnap, azaz április 9-én mutatta be szülőfalujában, Csantavéren.

− Pályafutásom Horgoson, az akkor már idős és beteg ft. Varbai Jenő plébános mellett kezdődött. Nagyon jól éreztem magam, hiszen fiatal papként hamar befogadtak, együtt fudballoztunk a gyerekekkel, a fél év alatt, amit ott töltöttem, volt egy bérmálás, ahol sok fiatal bérmálkozott. Igazából még soha nem láttam akkora tömeget a szentség felvételéhez járulni. Mielőtt szeptemberben áthelyeztek Péterrévére, a horgosi plébániát Pénzes János atyának adtam át, aki később megyés püspökünk lett. Kevés időt töltöttünk együtt, de nagyon jól együttműködtünk, rendeztük az ilyenkor szokásos dokumentációt, szép időszak volt. A papi életből legtöbbet Péterrévén tanultam meg, ahol ft. Hegyi Pál mellett két évig segédlelkész voltam. Amikor kellett, hittant tanítottam, de legtöbbet a plébánián fogadtuk a híveket.

Kisatyámnak szólított, és teljesen belevezetett a munkába: a keresztlevelek kiadásától a misebejegyzéseken át a hittanórákon felmerülő problémák megoldásáig sok mindent megtanultam tőle. Itt is készültünk egy nagy bérmálásra, ami különösen emlékezetes maradt számomra. Zvekanović Mátyás püspök atya előre megadta a hittanvizsga dátumát, és hogy mennyire más idők jártak akkor bizonyítja az is, hogy az iskolásokat éppen azon a napon szerették volna elvinni kirándulásra. Az egyik tanárnőt − aki egyébként vallásos családból származott − megfenyegették, hogy ha nem viszi el a gyerekeket a kirándulásra, elbocsájtják az iskolából. Elmentem az akkori moholi plébánoshoz tanácsot kérni, mire ő azt mondta, engedjem el ezt az osztályt a kirándulásra, hiszen a sok hittanvizsgára készülő gyerek között a püspök úr észre sem veszi, hogy hiányzik egy osztály. A szülőkkel pedig megbeszéltük, hogy másnap én kikérdezem őket. Így is történt, a gyerekek bejöttek, azt követően pedig ők is bérmálkoztak a többiekkel.

Péterrévéről Újvidékre kerültem, a belvárosi templomba. Nagy meglepetés volt számomra, hogy kis falusi egyszerű papként a székváros kellős közepén teljesíthettem szolgálalatot, ahol msgr. Huzsvár László atya káplánja voltam egy évig, majd a Rókus-plébániára kerültem, közben pedig az ókéri (Zmajevo) plébániát is rám bízták. A Rókus-plébánián eltöltött évek alatt sikerült rendbe tenni a kis plébániatemplomot, kívül-belül átfestettük, a festőmester az óbecsei Horváth Lajos volt. Újvidéken összesen 11 évig szolgáltam, innen jöttem Kúlára, közben pedig továbbra is kijártam Ókérre misét és hittant tartani, összesen 16 éven keresztül voltam az ókériek plébánosa.

Újvidéken és Ókéren nagyon megszerettem a közösséget és a gyerekeket is. Innen jut eszembe egy újabb érdekes történet. Ókéren szombaton délelőttönként volt a hittanóra. Egyszer azzal jöttek a gyerekek, hogy szombaton is berendelte őket a tanítónéni, ugyanabban az időben, emiatt nem tudnak hittanra jönni. Találkoztam a tanítónővel, aki elmondta, az iskola hozta meg a rendeletet, és ő nem tud ezzel szembe menni. Mivel én sem akartam problémát, átraktam a hittant vasárnap délutánra, amikor minden gyerek szabad volt. Így oldottuk meg akkoriban a politika miatt felmerült problémákat.

Hogyan fogadták a kúlai hívek?
– 1986 decemberében kerültem Kúlára, egészen pontosan december 16-án miséztem először új helyemen. Elődöm Kőműves Károly atya volt, aki kérte, hogy nyugdíjaztatását követően itt maradhasson Kúlán. Már gyerekkoromban ismertem, hiszen Csantavéren volt káplán, és később is többször találkoztunk. Akkoriban ebben a két szobában (vagyis a plébánia bal oldalán) nővérek voltak, mi az épület jobb oldalában laktunk. Károly atya haláláig itt maradt velünk. Amikor idekerültem, három nővér volt a plébánián, miután kettő meghalt, a harmadik Topolyára költözött. Az épülettel szemben volt valamikor az ún. zárda, a nővérek lakása, ami erre az épületre nézett, a másikban pedig német nyelvű iskola működött. Már elkészültek a tervek az új zárda épületéhez, de az első világháború végén történtek miatt soha nem került sor a felépítésére − magyarázta Juhász György atya. Mint mondta, a kúlaiak elfogadták, és immár 36 éve kiváló együttműködést sikerült kialakítani az itt élő hívekkel, közéleti személyekkel, a városvezetéssel, a Népkör vezetőségével, és az itteni ortodox atyákkal is. A 90-es évek alatt, a háború miatt, az egyház és a plébánia is nagyon nehéz helyzetbe került, de a munka nem állt le. Sőt, karitatív tevékenységet is folytattak: a Caritas által eljuttatott gyógyszert és élelmiszert nemzetiségtől, nyelvtől, vallási hovatartozástól függetlenül szétosztották az embereknek.

Szóba kerül a Hírnök, a kúlai magyar nyelvű katolikus újság, amely 1995-től háromhavonta jelent meg, csaknem 25 évig „élt", és szerkesztője éppen a kúlai esperes plébános volt. A lap a helyi események mellett szenttamási, cservenkai és a környező települések egyházi eseményeiről tudósított.

−A Hírnök először négy, később már nyolc oldalon jelent meg, a megszűnés okai pedig egyszerűek: a technikai akadályokat követően már nem volt, aki segít, esetleg átveszi, és tovább csinálja a lapot. Pedig annak idején a számítógép használatát is emiatt voltam kénytelen megtanulni, hiszen haladni kellett a korral és az idővel.

Biztosan nehéz, de ha valamit ki kellene emelni az itt eltöltött 36 évből, mit emelne ki?
−Ami ebben a pillanatban eszembe jut, az két fontos dolog: egyik a közösség összetartása, a másik pedig a templomok folyamatos és komolyabb volumenű felújítása. Egyházunk legfontosabb szerepe összekovácsolni a közösséget, amihez mindenhol megtaláltam az akaratot, a kisebb településeken is, Újvidéken is, és immár közel négy évtizede Kúlán is. Mert ha nincs összetartás, a jövő nemzedéke nem fogja megtalálni a helyes utat, nem gyakorolja tovább a hitét és hagyományait. A másik dolog, a kommunizmusban nem volt lehetőség templomaink felújítására, vagy csak nagyon szerény lehetőség, míg a rendszerváltás után a különböző pályázatokkal, anyaországi támogatásokkal ezt megvalósíthattuk. Tervszerűen, szépen és okosan meg is tettük, így Kúlán van a környék legszebb temploma. Maradandó dolgokat hagyunk az utókor számára, amire az itt élőkkel együtt nagyon büszke vagyok. Bár a munkának még nincs vége, tervek vannak, akad bőven tennivaló a jövőben is, úgy érzem, hogy megtettünk mindent, amit lehetett, és ennek nagyon örülök.

Hadd fűzzem még hozzá, hogy a soron levő templombúcsú alkalmával ünnepelem pappá szentelésem 50. évfordulóját, és ebből az alkalomból április 24-én, vasárnap délután öt órai kezdettel hálaadó szentmisére kerül sor, melyet a szentmisére érkező atyákkal koncelebrálva mutatok be. Ilyen módon is szeretnék hálát adni a jó Istennek, hogy Szent Pál szavait idézzem: ,,A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam" (2 Tim 4,7) . Isten kegyelméből, tudásom és képességem szerint igyekeztem jószándékkal teljesíteni hivatásomat-küldetésemet. Mindenért hálát kívánok adni a papi pályára hívó Urunknak, Jézus Krisztusnak – mondta a beszélgetés végén Juhász György kúlai plébános, Duna menti főesperes.