2022. július 1., péntek

Az áldott Tópart utca

Megkésett születésnapi beszélgetés Balogh István íróval

Hintaszék. Zentai ládafia. Regények, novellák, versek, tárcák. Balogh István író számtalan műfajban állított emléket szülővárosának. A tavaly születésnapi kötetként megjelent Titokajtó kilincse emlékei ugyancsak a szeretett város, Zenta helyszínein fonódnak történetekké. Az íróval – aki tavaly októberben tötötte be hetvenötödik életévét – a hely erejéről, a hűségről, letűnt időkről és a jelen szépségéről is beszélgettünk.

Már hosszú ideje nem a szülőföldjén él, másutt talált otthonra, mégis mintha folyton visszavágyna. Ez a kötet is a szülőföld emlékeit gyűjtötte egybe. Nem tud elszakadni, vagy nem is akar?

– Zentától nem szakadtam el soha. Lélekben, szívben biztosan nem. Korral jár nálam, hogy mind világosabban emlékszem, érzem, hallom a gyerek- vagy ifjúkor megnyilvánulásait. Sokszor fölidéződik egy-egy párbeszéd, vita, verekedés, és nem csak azok, amelyekben győztesként éreztem magam. Bizony kaptam sok taslit a cimboráimtól is, mert egy időben ugyancsak verekedős kölyök voltam. Évtizedek távlatából sem sajnálom magam, nem is tehetem, mert pofozkodásaink leginkább azonnali békével végződtek. Sokat kószáltam, bejártam minden bejárhatót a városban és környékén. Kommunikatív voltam világéletemben, így nem csoda, hogy bennem él a kor és a környék szóhasználata. Sokat mozogtam, sokakkal megismerkedtem, így könnyen villannak föl előttem a múlt történései, emlékei.

Az elmúlt két-három év pandémiás időszakában íródtak ezek a szövegek, amikor a lélek „kiugrott az ablakon”, hogy hazataláljon a régi emlékekhez. Lehetne fájdalmas is, de olyan derűvel örökítette meg ennek a városnak az emlékeit, hogy az embernek kedve támad visszasírni ezt a letűnt időt. A fiatalsága szépíti meg az egykori Zentát, vagy van ebben a városban valami, amit az ember csak az idő múlásával vesz észre?

Balogh István (Fotó: Gruik Ibolya)

– Szerelmet definiálni pedig nem lehet. Az maga a megélt élet. Szívből jövő és feltétel nélküli. Így vagyok a Kedvesemmel, a családommal, szüleimmel, testvéreimmel, barátaimmal, volt diákjaimmal, régi iskolámmal, az Árvayval, amely eltűnt a föld színéről, de bennem még a csorba csöngő hangja is szünetre szólító. Sorolhatnám tovább is a megébredéseket. A könyv szövegei két év termései. Kegyetlen járvány zúdult világunkra, több gyerekkori ismerősöm áldozatul is esett. Hatalmi parancsra áristomba kerültünk, de önkéntesen is vállaltuk volna a bezártságot a feleségemmel, hiszen korunkból és krónikus betegségeink arra intettek bennünket, vigyázzunk magunkra, halmozottan veszélyezettek vagyunk. Szinte isteni kegyelem volt számomra, hogy hétről hétre jelentkezhettem a Magyar Szó Üveggolyó mellékletében. Nemcsak magunkért és kis családunkért szorongtunk, de a szülővárosunkért is, így nemcsak lélekben, hanem az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva újra bejártam a kedves helyeket, és találkoztam ismerősökkel, kedves emberekkel, akikkel valamilyen esemény összehozott hajdan. 

Születésnapi kötetről van szó, amelyet szülővárosa hetvenötödik születésnapjára ajándékozott az írónak. Vannak olyan emlékei, amelyek szorosan egy-egy zentai helyszínhez kötődnek?

– Nagyon szép ajándékkal lepett meg bölcsőhelyem, köszönöm is szépen. Valamikori diákom az Emlékiskolából, a zentai múzeum jelenkori vezetője, a történész Pejin Attila azt írta hajdan rólam, hogy Zenta írója vagyok. És igaza van, mert munkásságom nagy része a városhoz, a Tiszához, Bátkához kötődnek. Első meseregényem, a Panna és Mágocs elnevezéseit is a környék földrajzi neveiből származtattam: Panna – Pána, Mágocs – Mákos. Szépirodalmat mívelek, tehát nem színigaz történetet mesélek, hiszen komoly szerepet kap a fikció is, nem is lehetett volna megoldani másképpen szövegeimet. Viszont az igaz, hogy fölemlegetett szereplőim nagy többsége hús-vér ember (volt), a saját nevén szerepeltetem szinte valamennyit.

Egyetlen zentai utcának adtam szinte eposzi formát, hiszen állandó jelzővel szerepeltetem. Ez az áldott Tópart utca. Valójában első önálló fölfedezéseimet tehettem, aszfaltjárdáját koptatva kicsi cipőimmel, naponta itt jártam óvodába. Négy évig időztem a Gombos-óvodában Fehér Magda óvó néni és Györe Jucika néni fészkében. Szerettem nagyon ott, a Kard utca nyelében, akkor.

Névtelen terecske a kedvencem, a Szent Ferenc-templom előtti háromszög. Oda szoktam álmodni a zentai néprajzosok, helytörténészek szobrait. Milyen szép is lenne az a szoborpark, amely éppen ott helyezkedik el, ahonnan elindult a helyi és környékbeli gyűjtés: a plébánia épületében szervezte be az érdeklődő gimnazistákat már 1941 őszén Fábry Jenő plébános úr. Így regélte nekem ezt Tripolsky Géza későbbi múzeumigazgató és dr. Burány Béla orvostudor. Ők is követték már néprajzi mesterüket, Jenő atyát. Az égből biztosan megelégedetten gyönyörködnek sok követőjükben, hála Istennek, jó földbe hullott az elvetett mag!

Vissza-visszatérő beszélgetőtársa a könyvben Istók Jóska. Vele élte meg, neki meséli a történeteket. Valós figura Istók Jóska vagy az írói képzelet teremtette barát?

– Istók Jóska neve nem található a zentai anyakönyvben, sem a tanodai névsorokban, mégis ő az, akivel együtt koptattam az Árvay-iskola öreg padjait, amelyekben szüleink, talán nagyszüleink is ülhettek. Egymás árnyéka vagyunk, elválaszthatatlanok, szívbéli barátok. Titkaink nem voltak egymás előtt, még a szerelmeinket is elárultuk egymásnak. Viszont ő sem kitalált alak, állandóan valakit behelyettesítek általa a valóságos osztálytársak közül. Szövegeimet kritizálva néhány olvasóm szóvá is tette, tán fiúosztályba jártam, hogy nincs leányzó párja Istók Jóskának? Amikor hétpecsétes titkaink voltak, akkor a lányokat csak szemlélgettük, szerelmeink is rejtve bimbózgattak. Csak az óvodában és az iskolában találkoztam lányokkal. Azoknak a fiúknak, akiknek vannak nénjeik vagy húgaik, biztosan más formában épült ki a világuk. Viszont később nem feledkeztem meg róluk, igaz, már egyetemista voltam, amikor a Váza című elbeszélésemben Kati nevű húgom van, aki összetörte anya vázáját, de én magamra vállaltam a bűnt. A novella megjelent a Törökszegfű című antológiában, meg egy szerbajkú gyerekeknek készült magyar tankönyvben is.

Balogh István egy ragyogó őszi napon a zentai Révész-szobornál (Fotó: Gruik Ibolya)

Sajátos mesélő stílusa van, sok-sok párbeszéddel. Talán csak a régi mesemondók történetei épülnek fel ilyen módon. Ösztönösen hozta ezt? Szülői ház? Diákévek? Vagy szándékosan „tanulta” ezt a stílust és formát?

– Örökségem a mesélés. Apai nagyanyám, Lukács Verona, valóságos mesefa volt. Közel laktunk egymáshoz, így, ha szüleink elmentek bálba, lakodalomba, esti moziba, ő vigyázott ránk. Maga köré gyűjtött hármónkat, aztán álomba mesélt bennünket. Bátyám és öcsém gyorsan elaludtak, ám én szinte mindig megvártam a mese végét. Gyerekkoromban az idősek estefelé kiültek a ház elé, külön az asszonyok, és messze tőlük a férfiak. Én előbb öregapámmal tartottam, mert szerettem hallgatni a Nagy Háború történeteit, de alkonyattal öreganyám köré gyűlt a fél utca, gyerek és idő egyaránt, és Verka néni rákezdett valamely mesére. Az apróbb gyerekek el is szundítottak a nagyanyák ölében, viszont én ősszel az óvodában a magam módján előadtam öreganyám történeteit. Biztosan élvezetes lehetett az előadásom, mert a gyerekek csöndben és figyelemmel hallgatták előadásomat. Másodikos koromban hittanórán a Ferenc-templomban elevenítettem föl Jenő atyának meg a gyerekeknek, mi is történt, hogyan is volt, amikor Mátyás király Zentán járt? A történet igaz, valóban meglátogatta városunkat az igazságos uralkodó.

Sokat olvastam kicsi koromtól kezdve, hiszen hamarabb megismerkedtem a betűkkel, mint iskolába kerültem volna. Írni nem próbáltam, azt a kolóniai Kopogi-iskolában tanultam Szorcsik Ilma tanító nénitől, de írásképem soha nem volt elfogadható számára. Csúnyán írsz! – mondta Ilma néni sokszor. Egyszer aztán kifakadtam: De nem írok csúnyát! 

Kit, kiket tart a mesterének?

– Első meséskönyvünket a Jézuska hozta az ötvenes évek elején, a Meseország kapuja címet viselte. Magyar népmesék, Grimm-mesék, de Andersen, Hauff és Bechstein nevét is megtanultam. Arany László és Benedek Elek könyvei kerültek kezembe a magyarkanizsai könyvtárból, de második osztály végén, bátyám révén kezembe került Gárdonyi Géza nagyívű munkája, az Egri csillagok. Azon a nyáron kétszer olvastam el Bornemissza Gergely kalandjait. Gárdonyi stílusát a rövid mondatok és a sok párbeszéd jellemzi. Az enyémet is. Élőbeszéddel a történet is megéled. Az olvasó hallja is a szóváltásokat, így a szereplők is könnyen kilépnek az elképzelt világukból és hús-vér emberekké válnak. Móra Ferenc a másik stílusmesterem. Ő nemcsak a gyerekkorban hatott rám erősen, mint Gárdonyi, hanem később is. Különösen tárcáival való megismerkedésem jelentett nagy élményt. Az ásatások közben megélt események rögzítésének és továbbadásának módszere ragadott meg. A kommunikációs különösségek megérdemelnének egy komoly disszertációt is, de Móra publicisztikája nem tananyag, nem kötelező olvasmány, pedig a szociolingvisztika gazdag kincsre lelhetne Móra tárcáiban. A tárcanovella nagy magyar mesterei, Kosztolányi, Karinthy, Gelléri Andor Endre nagy hatással voltak rám. És Örkény István egypercesei! Külön gyöngyszem mindegyik! A vajdaságiak közül Németh István szinte minden megjelent mondatát olvastam, aztán Kópé! Kopeczky László humoreszkbe hajló vasárnapi színes, kicsi tárcanovellái komolyabb hatással voltak stílusom alakulására is. Lassan elmaradtak szövegeimből az erősen újnaturalista motívumok, inkább tréfás, naposabb oldaláról közelítettem a témákat. Derűset sokkal nehezebb alkotni, mint szomorút. Kópé görbe tükrének közlései nálam szürrealisztikus kiskabátot öltenek.  

Régóta nem él Zentán. Mi volt a legnehezebb, amikor eldöntötték a feleségével, hogy másik otthont építenek?

– Negyvenhat éve költöztünk át Szabadkára. Ott főiskolai adjunktus lettem, azonnal lakást kaptunk. Lakásproblémánk volt Zentán a legnehezebben megoldható. Aztán valami miatt mindig más kapta meg a nekünk megígért lakást. Nehezen szántuk rá magunkat, hogy Európa legnagyobb falujába, ahogy Kosztolányi jellemezte, a boros-poros Szabadkára költözzünk. Valójában sokat köszönhettem ennek a váltásnak. Anyagilag is, alkotói kiteljesedésemben is. Azonnal bekapcsolódtam az Üzenet és a Rukovet folyóiratok szerkesztőségeibe. Könyveim jelentek meg Szabadkán. 1993-ban jöttünk át Magyarországra, a katonai behívó elől. Azonnal középiskolai magyartanár lettem Budán, aztán tíz évig általános iskolai igazgató voltam, végül újra az Öveges József Gyakorló Középiskola Budán. Onnan mentem nyugdíjba. Tizennyolc csoportnak voltam érettségi bizottsági elnöke. Pedagógusi munkámért megkaptam a Pedagógus Emlékérmet (2006) és az Aranykatedra elismerést (2010).

A hetvenöt év lehetőséget ad egyfajta mérleg készítésére. Van valami, amit másként tenne, ha visszapörgethetné az idő kerekét?

– Ilyesmi eddig nem foglalkoztatott. Ám azt hiszem, Zentán maradni lett volna jó valóságosan is, nem csak lélekben és álmokban. Szerencsére az írás konkréttá teszi mégis a szülőváros mindenkori megélését. Az az igazság, hogy Szabadkáról is Zentára szökdöstünk, ha egy mód nyílott rá. Ahogy az idő múlik, úgy nehezebb útra kelni, pedig jó lenne egyszer még egyvégtében bár két-három hetet csavarogni a Tisza tájékán. Ami országváltásunkat kikényszerítette, mind külső erők hatására történt. Átléptük a határt, azt sem tudtuk, mi lesz velünk. De jó diplomát kaptam az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Tanszékén, megbecsült tagja lehettem minden iskolai kollektívának, ahol megfordultam.

Hogyan tovább? Tervek, könyvek, irodalmi estek?

Egy novelláskötet kéziratát nyújtottam be a Kiadónak, talán lesz belőle könyv is.

Reménykedem, hogy lesz még könyvbemutatóm. Témáim vannak, versekkel, tárcákkal jelen vagyok a Magyar Szóban, novellával a Hídban, nemsokára kisnovellám jelenik meg a szegedi Tiszatájban, több internetes folyóiratban jelennek meg szövegeim, három versem most került be egy leendő antológiába.

Két regénytervem van, egy ifjúsági és egy pedig a tiszalöki vízlépcső építésén szinte rabszolgaként dolgozó bácskai bevonultatott honvédek kálváriáját mondaná el, hiszen ők szovjet fogságból kemény magyar lágerekbe kerültek. Egyikük a nagybátyám volt, akinek 1854-ben ért véget a második világháború.

Várom a könyvhetet, a kanizsai írótábort, a találkozásokat írókkal, olvasókkal, az unokámmal, menyemmel, fiammal.