2022. július 1., péntek

Akinek szellemi nagyságát, ragyogását nem mosta el az idő

Shakespeare-darabnak tapsolt a napokban a székváros közönsége. Az Újvidéki Színház III. Richárd bemutatójának. Nem láttam az előadást, de mindenképpen róla szeretnék szólni. Róla, méghozzá jó érzéssel, mert úgy érzem, hogy az Újvidéki Színház nagyon jól tette, hogy műsorpolitikájában helyet adott egy színpadi Shakespeare-műnek. Szükségünk van rá. Nemcsak a mai nézőknek, hanem a most jövő, az egymást követő nemzedékeknek is. Ismerniük kell/kellene a világ drámairodalmának kiválóságát, legendás alakját. Kárpáti Aurél, szellemi életünk neves egyénisége jegyezte meg, Shakespeare-rel kapcsolatban: „Csak színpadon, színpadról lehet őt teljesen megismerni. Forgathatod évekig könyveit, amelyek a csodálatos darabjait magukba zárják: a betűkön nem nyílnak meg a legtitokzatosabb lakatok. Jól vagy rosszul, de játszani kell Shakespeare-t, hogy egészen beláthassunk varázsműhelyébe. Hallani kell – élő szóra váltva – verseinek édes muzsikáját, barokk pompájú mondatainak összefonódó, bonyolult szólamait, vegyes karba teljesedő, viharos dörgésig emelkedő crescendóit és látni – szemtől szemben – hősei tekintetéből kicsapó szenvedély villámait, hogy igazán közelébe kerülhessünk.”

III. Richárd az Újvidéki Színházban (Fotó: Újvidéki Színház)

Gépelem ezeket a sorokat, és lassan úgy érzem, hogy emléktöredékek kapaszkodnak belém, és a képzelet batárján már visznek is visszafelé az időben. Az ötvenes évek köszöntenek rám, azok az évek, amikor feleségemmel együtt a szabadkai Népszínház akkori, harminctagú társulatának tagjaiként arról álmodoztunk, hogy egyszer majd, ha a sors megengedi, felkeressük ott, Angliában, az Avon folyó partján fekvő mezővárost, Stratfordot, Shakespeare szülőhelyét. És megvalósult ez az évek hosszú során dédelgetett álmunk. Igen. Megvalósult, és több mint 40 évvel ezelőtt, 1978. augusztus 10-én, feleségemmel és 10 éves fiúnkkal együtt ott szorongtunk, várakoztunk a Shakespeare szülőháza előtti sorban, amely mint a temetési menet lassan kígyózott, néha meg-megrekedt, aztán újra nekilódult. Senki sem türelmetlenkedett, senki sem zúgolódott. Valami csendes meghatódottság töltötte ki a várakozás perceit.

Végre bejutottunk a mészkőből készült favázas, emeletes épületbe. Nem siettünk, mindent látni akartunk, és bizony a megengedettnél tovább időztünk a nagy drámaíró életére, munkásságára emlékeztető képek, kéziratok, tárgyak közelségében.

A csalódás, amely megérkezésünk kezdetén mellénk szegődött, úgy látszott, hogy végérvényesen eltűnt. Az utca, a sok giccses szuvenír, az árusok, a tömeg, valahogy nem illett be azokba az álomképekbe, amelyeket magunkkal hoztunk. Mi egyszerűen hittünk abban, hogy eljutunk Shakespeare szülőházába. S most, képzeletemben, újraélem a szülőházban töltött idő egy-egy pillanatát. Ugyanis, hogy a „felügyelők” észre ne vegyék, óvatosan, áhítattal megérintettünk egy-egy bútordarabot, a szék karfáját, amelyen Ő ült, az asztal lapját, amelyen Ő írt.

Az emlékszínház (The Shakespeare Memorial Theatre) vörös téglaépületébe nem sikerült bejutnunk. Azonban a Clopton híd följáratánál álló Shakespeare-szobornál elidőztünk. A szobrot a nagy drámaíró hősei veszik körül. Hamletet említem. Fejét jobb kezébe hajtja. Kőarcába a merengés vájt döbbenetes kifejezést.

Még egy kis gyöngyszemet sikerült felszednünk magunknak. Fölkerestük Anne Hathaway-nek, Shakespeare feleségének a házacskáját. Sötétedni kezdett mire magunk mögött hagytuk Stratfordot, az Avon folyó víztükrére hajoló szomorúfüzeket, a kőbe vésett Hamlet merengő, tépelődő figuráját. Csönd volt a buszban.

Megfáradtak az utasok, hiszen csaknem 300 kilométeres út volt mögöttünk. A Yugotours szervezésében nyolc napot töltöttünk a szigetországban. S talán ide tartozik az is, hogy Shakespeare-t halála után Stratforban, a Holy Trinity templomban temették el. A legenda szerint a költő teste mellé kiadatlan műveit is odahelyezték. Stratford-upon-Avon egészét a Shakespeare-kori Anglia szelleme határozza meg.