2024. április 24., szerda

A fénytenger bójái

VÁROSVALÓSÁG. Gyér fények a vasúti restiben. Néhány gubbasztó, fázós utas. A pincér hátradőlve a sank mögötti székén. Feje fölé lassú pókháló ereszkedik. Akadnak, akik csupán azért látogatnak ki a vasútállomásra, hogy vonatfüstöt érezzenek. Tehát: akkortájt a mozdonynak füstje volt, az állomásnak meg restije.

Aki átszűrt, vegytiszta fénnyel szeretne találkozni, lépjen be a központi, parkra nyíló borbélyszalonba. Az egész falat beborító tükör előtt, a végighúzódó márványlapon csillogó kelyhek, rejtélyes dobozok és tégelyek, villogó borotvák, különféle méretű ollók. A mesteren, segédeken kikeményített, precízen vasalt fehér mantlik. Halk zizegés. A vendégek a forgatható, bőrbevonatú karosszékekben. S ha nyílik a bejárati ajtó, csak úgy tódul be a barátságos fény a park fái fölött csillámló égbolt felől. De ugyanígy özönlik a város fölé is, májusban, vasárnap, kevéssel déli tizenkettő előtt. Az utcák ilyenkor már jóformán üresek, a családok felérkeztek a Népkertből, ahol a zenepavilonban katonazenekar szórakoztatta a sétálókat. A Kioszk teraszán a férfiak lehajtottak pár korsó habzó sört, az asszonyok, néhányan, traccsoltak, a gyerekek pedig már túl a fagylaltozás sikongó örömén. Egyszóval most kihalt a város. De a nyitott ablakokból már hullámokban idekanyarodnak az ebéd előhírnökeiként a múltat is idéző pompás, mennyei illatok.

A SPÁJZ TITKA. – Nem tudom, mennyi idős lehettem – meséli a barátom –, valahol a gyerek- meg a kamaszkor között, nyár volt, nagyon-nagyon nyár, valahonnan loholtam haza (fociztunk?, fürödtünk?), s benyitottam a spájzba (talán hideg tejért vagy üdítőért). A magas, keskeny ablakon át ferdén tört be a napfény, jelezve, hogy lassan estébe hajlik a délután; egyszóval ömlött ez a fényesség, elborítva mindent, megcsillogtatva a polcokon példás rendben sorakozó paradicsomos, kompótos meg még üres dunsztosüvegeket, különféle palackokat, szódásüvegeket, a zománcozott zsírosbödönt, a mindenféle színű és formájú edényeket – s először éreztem azt, hogy az idő valóságosan megállt, az életünk pedig mindvégig tart majd, egy rendezett világ végezetéig legalábbis, ami persze úgysem következhet be. És én csak álltam ott, elbűvölten, elvarázsolva.

VONULÁS. Írjuk le a következő mondatot: Kora este a császári hajó lassú mozgással beérkezett a kikötőbe. Ez így tökéletesen mindent fed. Hermann Broch azonban regényében (Vergilius halála) két és fél oldalt szán erre. Foglalkozik a feltáruló és suhanó alkonyi fénnyel, majd megemlíti, elöl, a hajó orrában egy muzsikus-rabszolga énekel. Éjszakába váltva az őszi égen szivárványszínek tobzódnak, közben minden sötétebb lesz, az arcok elmosódottakká válnak; mintha az örökkévalóság tárulna elébünk, amely egyedül képes az útmutatásra. Majd lassan felsejlik a belső kikötő öble, ólomszínű tükrével feketén csillog, legyezőszerűen félkörben pedig a szélesen elterülő város rengeteg fényfoltja. A hajó komótosan halad, jól kivehetőek az olajos-sötét vízfelszín alatt a gyökérzet mindenfelé kúszó indái, amint komoran nyúlnának fel, az ég irányába. A szárazföldön lévőket üdvözölve a fedélzeten kurjongatva fáklyákat lengetnek, azok lángja kísértetiesen átszűri a kikötőhely fénypompáját. De már a parton is gyúlnak a fáklyák, kirajzolják a mólót meg a vámhivatal épületeit, s a kikötő házsorán egyébként is minden ház kivilágítva. Így siklik be, szinte hangtalanul, kijelölt helyére a császári hajó, ahol köszöntésére már felsorakoztak a város méltóságai.

PICASSO KISSÉ FÉLTÉKENY. A napútfestés kifejezést Csontváry maga alkotta, utalva, hogy képein nagy hangsúlyt fektet a napszakok színvilágának bemutatására. Arra törekedett, hogy bebizonyítsa: a levegő és a fény sziporkázó játéka a vásznon is festői tüneményt eredményez.

Munkásságát sokáig értetlenség kísérte, a lesajnáló mosoly számított a legenyhébb bírálatnak. Az igazán nagyok esetében már más a helyzet. Picasso 1948-ban, Párizsban jutott el festőnk akkor már nagy sikerű kiállítására. Picasso a látogatási időn kívül egy órára bezárkózott Csontváry képeivel, és a teremből kilépve azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”

A PILLANAT. Erről a prágai fotósról egyszer régen már szóltam. A művészetben a kitartás példaképe. Megtudta – erre az óváros egy keskeny, görbülő utcájának lakói figyelmeztették –, hogy évente egy alkalommal, de csak egyetlenegyszer, a nap úgy áll, hogy fénye behatol az utcácskába, és szinte lángra lobbantja az egyik kandelábert. Valahol január egyik utolsó napján, valamivel déli tizenkét óra után. A jelenség legfeljebb fél percig tart – a feladat: fényképezőgéppel ezt megörökíteni! Megtörtént, hogy a közlekedési dugó miatt nem ért oda időben, máskor megbetegedett, de előfordult az is, hogy idejekorán a helyszínre érkezett, ám a borús idő miatt nem jött össze a dolog. A hetedik esztendőben aztán igen: a gép kikészítve, fotósunk rálát az egész utcára – s mögötte lassan megjelenik a nap, szinte csak sétálgat, aztán a másodperc tört része alatt olyan szögbe kerül, hogy hirtelen szikrázni kezd az utca közepén az a meghatározott kandeláber, körülötte fényárban minden. A gép elkattan. Megörökítve a pillanat, amely már nem is pusztán teljesítmény, inkább adomány, a megismerhetetlen lét valamely csodájának rögzítése, amely halandónak csak ritkán adatik meg.