2022. július 2., szombat
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Kényszerképzet az, hogy a színpadon pörögni kell”

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának új előadását Fekete Ádám rendezte

Nemrég mutatta be a szabadkai Népszínház Magyar Társulata a Délmezopotámia című előadást. A rendezője Fekete Ádám budapesti dramaturg, író, rendező, színész, sokoldalú alkotó. Jellemzőek rá az érdekes címek, az abszurd és fekete humor, a groteszk, a bizarr elemek. Hozzá kötődik a Tajgetosz Show, sokan pedig Till AttilaTiszta szívvel című filmjéből ismerhetik, amelyet a palicsi filmfesztiválon is bemutattak. A film egyebek közt bűnözésről, családról, barátságról, a kerekesszékes, mozgássérült létről szól, Till Attila pedig lényegében valódi mozgássérültekkel dolgozott, és Fekete Ádám az egyik főszereplő. A filmezési és rendezési élményeiről is kérdeztük Fekete Ádámot, a Délmezopotámia tulajdonképpen szerzői projektum, ő is írta a darabot.

Hogyan került sor arra, hogy együttműködj a szabadkai Népszínház Magyar Társulatával?

– Ennek a kialakulása számomra is rejtélyes. A rövid válaszom erre az, hogy felkértek, én pedig elfogadtam a felkérést. Annyi bizonyos, hogy G. Erdélyi Herminával és Pálfi Ervinnel, a társulat két tagjával együtt forgattam Tasnádi IstvánEgy másik életben című tévéfilmjében, aki szintén dolgozott itt, a Népszínházban. Jóban lettünk, egymásra hangolódtunk a forgatási szünetekben, hasonló humorral és iróniával kezeltük a nehézségeinket, kialakult valami mélyebb megértés. Nagyon örültem, amikor Körmöci Petronella felhívott az ajánlattal, és hogy saját darabot írhattam az itteni színészekből és magából a város sajátos rezgéséből inspirálódva. Óriási bizalommal fogadtak itt, ami, azt hiszem, inkább nekem, ennek a Fekete Ádám nevű írósrácnak szól, mint az eddigi színházi munkásságomnak, amiből nem tudom, mennyi jutott el Szabadkára.

Tudtommal már voltál is Szabadkán...

– A barátnőmmel lelátogattunk tavaly tavasszal vagy nyár elején. Körbeszaglásztunk, megnéztünk néhány előadást, kiruccantunk a Palicsi-tóhoz, elkocsikáztunk Tolnai Ottó háza előtt, aki mindkettőnk számára nagyon fontos inspiráció. A színészek mellett a légkör megtapasztalása volt a leglényegesebb, hogy hogy is van itt ez a többnyelvűség, a kulturális keveredés, milyen a politikai klíma, hol vannak látható és láthatatlan törésvonalak, mennyire érződik a háború, a menekültválság, mennyire él Csáth és Kosztolányi emlékezete. Nagyon érdekes, hogy mindez benne van a város egyetlen szippantásnyi levegőjében, ebben a számomra nyugtalanító nyugalomban, és hogy mindez akarva-akaratlanul a bőröm alá mászott, miközben egy kifejezetten ideszánt történet kikeltetésén dolgoztam, mint kifejezetten nemhelybéli alkotó.

Milyen indíttatásból írtad meg a Délmezopotámiát? Mi adott ihletet?

– Színházi szerzőként kialakult nálam ez az egocentrikus tendencia, miszerint önmagamról írok, azaz önmagamon keresztül próbálom megközelíteni azokat a témákat, amelyek érintenek, és amelyek, úgy érzem, szélesebb körű érdeklődésre is számot tarthatnak. A Délmezopotámia című darabnak (melynek címe a magyar helyesírási szabályok ellenére határozottan egybeírandó) egy „frissen műtött műfordító” a főszereplője. Én két éve csípőprotézis-műtéten estem át, és mostanság sokat kacérkodom a műfordítással. A párhuzamokat nem szükséges magyarázni. A darab a műtét utáni idegenségérzetemet tematizálja, a belém ültetett idegen anyaggal és a saját múltbéli testképemmel való meghasonlást, miközben a társadalmi, földrajzi, politikai és minden másféle idegenséget, otthontalanságot megcélozza. Ez a problémahalmaz/filozófia tér adta magát, mint közös metszet a személyes közérzetem és a Szabadkán tapasztalt vibráció között. Az írás közben rengeteg minden hat rám: a színészek, az arcuk, a hangjuk, az, amit én megsejtek belőlük, vagy éppen beléjük sejtek önkényesen, filmek, amiket ettől függetlenül nézek (így utólag például Jacques Tourneur 1943-as I Walked With A Zombie vagy Apichatpong Weerasethakul tavaly megjelent Memoria című filmjének motívumait vélem felfedezni a történetben), egy Fazıl Hüsnü Dağlarca nevű török költő versei, akinek Tandori által jegyzett fordításkötetét a barátnőm adott a kezembe, a környezetemben sokasodó halálesetek, és még sok minden más, amiről valószínűleg fogalmam sincs.

Miről szól az előadás?

– Tulajdonképpen egy detektívtörténet: egy fiú keresi az apját egy lebombázott városban, ahol különböző ismeretségeket köt a helyiekkel (a hátramaradottakkal), és különböző bonyodalmakba keveredik. Ez a szerkezet, mondjuk. A szüzsé. A helyiek mind különös alakok: jósnő, masszőr, kávézótulajdonos, bérgyilkos, zombi – mintha különböző zsánerfilmek szereplői volnának, akik hivatásról, identitásról, testről filozofálnak ennek az eklektikus álomterületnek az agyagjába ragadva. Most így látom. Mindannyian költők, a maguk módján, a saját verklijüket hajtó, monomániás szellemalakok, emiatt nem mindig könnyű érteni, amit mondanak. Köztük kell a hősünknek, fordítói tehetségét latba vetve, eligazodnia.

Milyennek látod a társulat színészeit?

– Érdeklődőek és tettrekészek. Úgy érzem, hogy más feladatokat kaptak ettől a darabtól, mint korábban, például hogy lassúak legyenek, és ne próbálják meg az érdekesség, az energikusság színpadi látszatát minden áron fenntartani. Van egy ilyen kényszerképzet, hogy a színpadon pörögni kell. Próbálom ezt leépíteni bennük és magamban is – tehát hogy ha valami nem működik, vagy alacsony hőfokon ég, ne meneküljünk a mozgalmasság, a valami-azért-történjen igénye felé. Ahhoz, hogy gondolatokat megosszunk egymással, hogy összetett költői képeket láttassunk azzal, ahogy beszélünk, hogy beszéd legyen a tett, és ne vágyjunk mellette más, érdekesebb színpadi mutatványra… ehhez félelemnélküliségre van szükség. A színészek nyitottak erre. Valami alanyi véleményalkotás és játékos indulat kell, amit nem lehet beállítani, jellé alakítani, hanem a mindennapjainkból kell odahordani, újra és újra, a nézők elé. Én úgy látom, az itteni mindennapok tele vannak a színházban nagyon is hasznosítható robbanóanyaggal.

Sokan a Tiszta szívvel című filmből ismerhetnek, bemutatták a palicsi filmfesztiválon is, milyen élmény volt dolgozni a filmen?

– Ez volt az első forgatási élményem, ami önmagában is egzotikussá tette. Sokat elmélkedtem azon, hogy hogyan kell kamerák előtt játszani. Emlékszem, néztem otthon a De Nirót, hogy mit csinál. Mármint filmekben. Azokban, amikben játszik. Szóval nem laktunk együtt, vagy ilyesmi. Nem is biztos, hogy szakmailag hasznos lett volna, ha csak úgy kávékészítés közben nézem, vagy azt hogy hogy playstationözik. De a filmekben figyeltem, nem azt, hogy milyen az alakítás, hanem hogy mit csinál, snittről snittre. És úgy láttam, hogy semmit. Semmit nem csinál. Benne van a képben, elmondja a mondatait, sőt sokszor még csak nem is beszél, hanem néz, a khaki ruhájában. Engedi látni a szemét. Ez kétségbe is ejtett és meg is nyugtatott. A stáb nagyon odafigyelő volt Zolival (a főszereplővel) meg velem. Megtapasztaltam, hogy a forgatás legmegterhelőbb része a várakozás, a katatónia. Úgy kell tudnod pihenni, hogy a következő pillanatban már lehet, hogy lőnek (angolul, ugye, shoot, és ezt a kifejezést elég találónak tartom).

Milyen volt dolgozni Till Attilával? Milyen instrukciókat adott?

– Arra törekedett, hogy minél természetesebbek legyünk. Engedte, hogy úgy mondjuk a szöveget, ahogy a nyelvünkre jön, hogy tágítsuk a szituációkat, improvizáljunk. Az én habitusomnak ez kifejezetten jót tett, és szerette is, amiket hozzárakok, mert félt, hogy papírízűek maradunk. Jó volt Tilla mellett, magas fordulatszámon és nagy szívvel működik, és ez ragadós, jót tesz egy ilyen fáradságos, leállásokkal teli munkában. Mindez, ugye, idestova nyolc éve volt, azóta szerintem ő is, és én is sok mindent másképp csinálnánk.

A filmben dr. Vitanovics Dusán is szerepel, aki szerbiai születésű, és tényleg doktor. A filmben gonoszt játszik, de azt mondják igazából nagyon kedves. Te is ezt tapasztaltad?

– Egy olyan tündér, akivel nem szívesen futnék össze egy szűk sikátorban. Sokszor a műtőből jött forgatni, nyitott emberi koponyák mellől (mármint, gondolom becsukta őket, mielőtt eljött), felvették a jelenetét, és aztán ment is vissza a műtőbe. Az egész filmezősdi törpeségnek tűnt az ő életmentő lendületéhez és sallangmentességéhez képest. Azonnal jóban lettünk. Minden segítségét felajánlotta, ha az életemben bármikor orvosi beavatkozásra kerülne sor. Sokat látott, strapabíró és mélyen humánus lény, nagyon örülök, hogy ismerhetem.

Mivel foglalkozol még mostanában? Olvastam, hogy Magyarországon nagy siker lett a Haloktatás, márványprotézissel című előadásod, amely rólad szól...

– Ezt olvastad? Kétszer ment a Trafóban, azóta nem sikerült újra egyeztetni. Szerintem az sikeres, ami megy. De a visszhangjával elégedett vagyok, ahogy azzal is, ami született. A Haloktatás a műtét előtti tapasztalataimról szól, az egészségügyi mókuskerékről és arról az állandó ízületi fájdalomról, amiben akkor forogtam, amikor a csípőmet még műthetetlennek gondolták. Ez tizenkét évnyi életidő. Egy olyan rehabilitációs klinikán játszódik, amilyenbe én sokat jártam, tulajdonképpen hiába. A Délmezopotámia ilyen tekintetben folytatja a sort: az alteregóm most a műtét utáni fájdalommentesség csöndjével, az akadálymentességgel küszködik. Az ember, akit kitépnek a koporsóból, nem biztos hogy tud adaptálódni ahhoz a napfényes világhoz, ahová – mindenki nagy örömére – visszatért.