2022. június 28., kedd

Személyiségünk rabjai

A tavasz kezdeti napjai lenyűgöznek. Az első megjelenő napsugárral feltöltődnek tartalékaink. Mintha minden életre kelne. Nem véletlen tehát, hogy közelebbről szeretném megtekinteni az ébredő erőt. Horgászat lesz a program kinn a természet lágy ölén. Türelmetlenül várom a vonatot az állomáson. Miközben telefonomon a korábban kifogott harcsáimról készült fotókat nézem, két középkorú férfi ül le mellém az építési munkálatoktól kissé beporosodott, már-már hamuszürkének tűnő padra. Egyikük a narancssárga-fehér színben pompázó munkáskabátja belső mellzsebéből két kis üveg áttetsző szeszes italt vesz elő. – Egészség – mondja, egyet a társa felé nyújtva. Körülnéznek. A főnökök nem látják őket. Lehúzzák, ízlelgetik. Arcukra először fájdalom, majd öröm vetül, s a régi szép időkről, a legénykorukról kezdenek beszélni.

– Akkor még minden szép volt. Nők, bulik, s a nagyanyám nyugatnémet nyugdíjával kiegészült családkassza mellett még a pénz miatt sem kellett izgulnom – mondja nevetve egyikük. A diskurzusból kiderül, életkedvüket valamikor abban az időszakban hagyhatták el.

– Azóta nem jövök ki a fizetésemből, a lányom születése óta pedig semmi öröm nem ért. Mára már ő sem hajlandó szóba állni velem – mondja keseregve A, akit B arra kér, ne búslakodjon, hiszen ugyanazt a cipőt tapossák. Közös megegyezés alapján végül mindenért az aktuális anyaországi hatalmat, de főként Magyarország nemrégiben újraválasztott miniszterelnökét teszik felelőssé. Mondván, ha több pénzük lenne, nem lennének gondjaik a nőkkel, nem kellene ennyit dolgozni, de még a saját gyermekükkel is jobb kapcsolatot ápolnának. Mire befut a szerelvény, már azt is kijelentik, hogy Amerika és Oroszország is hibás az ő helyzetükért. Megjegyzik, jobb lesz, ha beletörődnek a sorsukba, mert ezen már lehetetlen változtatni.

A két fickó közötti párbeszéd a valóságtól ugyan elrugaszkodottnak, több szempontból is abszurdnak tűnt, az azonban feltűnt, szenvednek. De visszatérve az utolsó megjegyzésükre: biztos, hogy lehetetlen feladat kimászni abból a gödörből, amelyben úgy vélik, hogy benne vannak? Egykori példaképem, az ökölvívó-legenda Muhammad Ali szerint: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”

Lelki problémáink többsége talán egyéni mulasztásainknak tudható be? Hiszen legtöbben egész életünkben csak halogatunk. Az is lehet, hogy csak büszkeségből nem teszünk meg néhány dolgot. Legyen szó bocsánatkérésről, köszönetnyilvánításról, érzelmek kimutatásáról vagy verejtéket megkívánó cselekedetekről. Saját személyiségünk foglyai vagyunk egy magunk által teremtett, kifogásokkal teli, hazug börtönben. Ahogy a népszerű pszichiáter, tudatkutató és író, David R. Hawkins mondta: „A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat.” A bűnösség bevallása önmagunk felé – a bűntudat érzése talán az első lépcsőfok a változáshoz, a változtatáshoz. Felismerni, változtatni, keményen dolgozni – azaz nemes értelemben szenvedni. Ezáltal kiszabadulhatunk önmagunk börtönéből. Talán így lehet a miénk a mennyek országa itt, a Föld nevű bolygón. Életünkben lelkünk felemelkedéséhez, feltámadásához rögös út vezet. Nap mint nap meg kell küzdeni érte. A tavasz első napsugarai, a húsvéti ünnepek talán megfelelő lendületet adhatnak nekünk mindehhez.