2024. április 26., péntek

Csalimesék

Bevallom, rosszul áll a szénám a mesékkel. Lévén használaton kívül – felejtem őket. Már keverem a Hamupipőkét meg a Hófehérkét, ki hagyta el a cipellőjét, és melyikük harapott mérgezett almába. A Piroskát, a nagymamát meg a farkast nagyjából azonosítani tudom, de nem emlékszem, ki kit evett meg a végén. Bár nagyjából mindegy, ami engem illet.

A megannyi hallott és elolvasott meséből egyetlenegyre emlékszem, annak is csak az elejére. Csalimese – ez a címe. Szépséges nyári estén egy legény kimegy a falu szélére. Gyönyörűen világít a hold, szeretné közelebbről is megszemlélni. Feldobja a kötelet, de az nem ér el a holdig. Összefogja a két végét – úgy már felér! Felmászhat. Ennyi a történet. Elhamarkodott lenne állítanom, hogy ma már pontosan értem, mit sugall, de évtizedeken át a példák csak sokasodtak, azt bizonyítván, hogy két pont között nem mindig az egyenes a legrövidebb út. Azaz a kézenfekvő megoldás helyébe gyakorta másfajta változat lép. Ezek a történetek nem is mind igazodnak a csalimese műfajához, de a két végén összefogott kötél példázata ott lebeg valamennyi fölött.

Itt van például mindjárt Winnetou, az apacsok törzsfőnöke, a mindenkinél élőbb személy; ő valóságosabb, mint az utcánkba nemrégiben ideköltözött új lakók többsége. Az ember elvárná, hogy Karl May (elnézést!, hogyan tévedhetek ekkorát: May Károly) alaposan bejárja a vadnyugatot, s a helyszínen gyűjt mintát alakjaihoz. Nos, szerzőnk Észak-Amerikába eljutott ugyan, de egészen más irányba, a közvetlen ismeretek hiányát pedig képzeletével pótolta. Ügyeskedett tehát, de mit is várhattunk tőle, hiszen fiatalemberként apróbb lopások és csalások miatt többször is börtönbe került. Igaz, ott fantáziálhatott kedvére. A mindenkori legtöbb könyvet eladó német író műveiből aztán a filmipar is busás hasznot húzott. Talán nem kell mondanunk, a felvételek többsége sem a helyszínen készült, hanem az egykori Jugoszláviában. Ami fontos volt: az illúzió.

S ha már itt tartunk, említhetjük a tavaly elhunyt Mira Furlan esetét is. Róla egyébként valaki azt mondta, hogy a jugoszláv térség legszebb színésznője volt. Aki aztán – a háborúk idején – méltatlan körülmények közepette volt kénytelen távozni hazájából. A család az Egyesült Államokban telepedett le, emlékiratait Furlan angolul írta meg. Mifelénk nagy siker lett. Lefordították horvát nyelvre. Majd szerbre. Korábban az egyiket talán meg lehetett volna spórolni. Ja, hogy közben szétesett egy ország? Bagatell!… A furcsaságok olykor a nyelvhasználatba is beszivárognak. Sportközvetítések alkalmával a csapat szóra általában ezt használták: tim, ekipa. De néha ezt is: momčad. Ami fordítható legénységnek is. Ám ha nők kézilabdáznak? Ez esetben ez is elhangzott: ženska momčad. Női legénység. Nem akármi!…

Váltsunk témát. Ki merné állítani, hogy az építőmestereknek nincs humorérzéke? Nos, az iglói Szűz Mária mennybevétele templomot még 1380-ban kezdték el építeni, egy földrengés után valamennyit módosítottak rajta, majd miután tornyát 1849-ben leágyúzták, azt az 1870-es években teljesen fel kellett újítani (méghozzá Steindl Imre tervei alapján). Nyolcvanhét méteres magasságával a Felvidék legmagasabb templomtornya lett, de nem emiatt vált igazán híressé. Az építmény négy oldalán nem kevesebb mint hét óraszámlap található. Egy oldal kivételével egy egészen fenn, egy pedig lejjebb. A megrendeltnél több óra érkezhetett annak idején, s a „felesleget” nem akarták raktáron hagyni? Ki tudja már… A helyiek szerint ha a sétálók közül ketten egyszerre állnak meg egymás mellett a pontos időt ellenőrizni, nem veszhetnek össze: az egyik az egyik órát nézheti, a másik a másikat. A tornyon lévő órahalmozás miatt a szepességiek mindenesetre megkapták a „vakok” jelzőt. Bár szerintem ez téves, meg indokolatlanul csúfondáros. Talán csak kedvezni akartak: a rövidlátóknak meg a távollátóknak is.

Jelentem végül, hogy Tsúszó Sándor él és virul. A pozsonyi Új Szó híradása szerint az immár 112 esztendős író éppen Pápua Új-Guineából küldte el legújabb verseit. A születési dátumával akadnak azért kisebb gondok, egyesek szerint a múlt század nyolcvanas éveiben lépett színre, fiatal írók heccből alkották meg egy irodalmi díj elnevezésére. Maga Tsúszó azonban később igen termékenynek bizonyult, az álnév mögé rejtezve az írók legjobbjai publikáltak, garmadával. A mit sem sejtő olvasóközönség is jól fogadta ezeket a szövegeket. A Tsúszó-opus így egyre gyarapodott, a mind ismertebbé váló szerző munkásságával utóbb tanulmányok foglalkoztak, majd könyvek is megjelentek róla. Élete szintén változatosan alakult, a Mestert például 1954-ben állítólag ufók rabolták el. De aztán előkerült. Valahol hasonló szülemény tehát, mint a csehek rendkívül népszerű, kitalált irodalmi hőse, Cimrman – természetesen ő sem élt soha.

De nem kell mindennek utánajárni. Még kiderülne például, hogy Hamupipőke lábbelije kínai gyártmányú selejt volt, Hófehérke almáját csak túlpermetezték, a farkast pedig egyszerűen egy gyomorrontás elleni készítmény reklámozására kérték fel. Ami viszont igaz: a mesebeli ifjú meg Tsúszó Sándor ünneplőben, kedélyesen borozgatnak, fenn, a Holdon, s közben érdeklődve bámulják a földlementét.