2022. október 7., péntek
ZENGETŐ

Közel s távol

Lapozgatok egy olyan kiadványt, amelyben egyfajta válogatást találok Vajdaság települési értéktárából. Közel két tucat falu mutatja be a saját maguk által kiválasztott szellemi, tárgyi, emberi vagy éppen természeti értékeit. Minden kép mellett rövid magyarázat áll, amelyben a helyiek elmondják, milyen oknál fogva kérték az általuk bemutatottak felvételét az értéktárba, és miért fontos számukra, hogy ott lehessen. Immár nyolc éve, a magyar kormány által, lehetőségünk van a külhoni nemzeti értékek és hungarikumok gyűjtésére. Egy évre rá nálunk is megalakult a Vajdasági Magyar Értéktár. Az értéktárba való felvétel módjáról most nem ejtenék szót, sem a felépítéséről, amelynek csúcsán a Hungarikumok Gyűjteménye áll. Ezúttal olyan oldaláról közelíteném meg ezt a felépítményt, amelyről kevés szó esik. Nevezetesen, hogy milyen jelentős és fontos kezdeményezés ez az alulról építkező rendszer. Minden település önmagát képviseli ebben a folyamatban. Ettől válik számomra kiemelt fontosságúvá. Úgy kerülhet be egy-egy falu ebbe az értéktárba, hogy az ott élők szubjektív értékítélete révén ajánlatot tesz értékeiről. Ehhez pedig le kell ülni, összedugni a fejeket és megvitatni az ajánlatokat.

Vajdaság kincsei – jelzi a felirat a kiadvány címoldalán. Nincsenek hivatalos adataim arról, hogy hány falut tartunk számon a Vajdaságban, és hány falu képviselteti magát az értéktárban. De bízom benne, hogy huszonegynél több van úgy a térképen, mint a települések értékgyűjteményében. Idővel pedig majd egyre több falusi közösség kérheti felvételét, és nyerheti el méltó helyét. Mitől válik egy falu élő és nyüzsgő közösséggé?

Minden közösségnek szüksége van egy húzóerőre, vezetőre vagy csoportra. Régebben, ha szó volt ezekről az emberekről, mindig letudtam egy ide nem illő jelzővel. Persze akkor sem akartam tiszteletlen lenni, és most sem. Nemrég megtaláltam az ideillő jelzőt, amely semmilyen szempontból sem sértő. Minden ilyen közösségnek szüksége van egy-két konok emberre. Igen, ez az a szó, amivel ezután illetem majd őket. Makacs és hajthatatlan emberek ők. A konok ember az, aki ha a fejébe vesz valamit, akkor nem enged belőle – így az értelmező szótár. Ilyen emberek kellenek minden közösségbe és minden közösség élére. Legalább egy, de ha több van belőlük, az sem hátrány. Ez lehet a záloga annak, hogy újra fel tudjuk rázni környezetünk megfáradt és elfásult közösségeit.

Egy hete jómagam is szem- és fültanúja voltam annak, hogy tud egyik pillanatról a másikra felpezsdülni egy elfáradt és kiégett közösség. Olyan rendezvényről számolhatok be, ahol a nézők között voltak olyan elköltözött helyiek, akik a mai napig szívükön viselik falujuk sorsát, és szívesen járnak haza. Azután voltak ideköltözött vidékiek, akiknek fontos az új közösségbe való beilleszkedés. Végezetül voltak tősgyökeres falumbéliek is szép számmal, akik kitartanak falujukban, tűzön-vízen át. A helyi művelődési házban a többórás műsor ellenére is sokan megjelentek, és maradtak zárásig. Volt itt filmvetítés, beszélgetés, kiállítás és helyi termékek kóstolója. A tamburás táncház pedig, amit a végére időzítettek, minden vitán felül méltó zárása volt ennek a rendezvénynek. Néhány lelkes fiatal munkáját dicséri az est, amelyben illő módon mutatkozott be Csantavér Település Értéktára. A folytatás ott van ennek a néhány fiatalnak a kezében. Úgy látom, jó kezekbe került a staféta, és bizton lesz még folytatása az estnek.

Végezetül egy idézetet szeretnék nekik átadni, amelyet néhai nagyon kedves rajztanáromtól vettem kölcsön. Fontos gondolat ez minden itt élő és aktívan tevékenykedő fiatalnak, idősnek. Legyenek okulásukra ezek a szavak:

„Esetleg később derül csak ki, hogy mások többet csináltak, csak éppen nem kiabáltak.”(Markulik József)

A tanár úr jól ismerte a falusi ember lelkét. Azt a hallgatag, visszafogott, bár kötelességtudó és dolgos hozzáállást, ami mindig is jellemezte a falu lakóit. Igen, ilyenek vagyunk. Megtesszük, amit kell, és már lépünk is tovább, új feladatok és munkák felé. Lehetne hosszasan elemezni és feltárni ennek a problémának az ok-okozati kérdéseit, de ettől most eltekintek. Inkább az idézet azon részére hívnám fel a figyelmet, amely arról beszél, hogy bátran hallassuk a hangunkat. Ne maradjunk csendben. Ha bármi jeleset tettünk a közösségünkért, mondjuk el mindenkinek. Tegyük ezt azért is, hogy meghallják közel s távol. Így adva hírt magunkról.