2022. június 28., kedd

Legyőzhető a demokrácia?

Győzött a népakarat. Nem az a zajos, amikor a fölfuvalkodott szónok hadonászva, vérben forgó szemekkel kiabálja, hogy mit követel a nép, hanem az a csendes, amikor az emberek papírlapokat dobálnak urnákba, szótlanul kimondják, kit kívánnak vezetőjüknek. Demokráciának is nevezik ezt a békés megnyilvánulást, a meghatalmazást, hogy a megválasztottak a jólét irányába vezessék az országot. Vagy majd szidalmazzák őket, ha kiderül, hogy rossz lóra tettek, és türelmetlenül várja a nép a következő lehetőséget, hogy másokat ültessen, ismét nagy reményekkel, a helyükbe.

Győzött nagy többséggel a népakarat, többedszerre ugyanazokat helyezve az ország élére, a vesztesek pedig – mint elbukott mérkőzés után a csapat – elemzik a számukra szomorú végkifejlet okait, a fölkészülést és a játéknak mondott kemény csatát, amelyben gáncsolások és mélyütések ellenére is alulmaradtak. Egyikük lélekben megtört, a másikukból az agresszivitás tört elő; megbocsátható ez a sorozatos bukás után, amikor már attól tarthatnak, hogy sohasem épülnek föl a vereségekből.

Tanácstalanul figyelem közben, hogy miként fenyegetik és gyalázzák az itthoni ellendrukkerek, még inkább a külföldi hatalmasok meg hatalmaskodók a győztest. A más országbeliek némelyike diktátori hangnemben demokráciát kiáltva kiéheztetést javasol, sőt fölróják, hogy ez miért nem történt meg már korábban. Mert önmaguk humánumában és jogkövetésükben töretlenül hisznek, szövetségi vagy ligabeli demokrataként dehogy akarják a győzelemben részes szurkolótábort büntetni – miközben ez jár a fejükben –: éhesen majdcsak elpártol tőlük a következő összecsapásig. Azt – saját szégyenükre – mégsem mondhatják ki, hogy amiatt reguláznák meg a csapatot, mert nem tetszik a stílusa – maradi, elavult –, nem szivárványos a meze és a gatyája, vagy némi súlyfölösleget vélnek észrevenni a kapitányon, miközben remekül lát a pályán, kiváló a csapatjáték, és sikerek sorozatát aratják.

A beavatkozók szándékának okát nem könnyű kifürkészni, hiszen józan ésszel azt hihetnénk, hogy a siker a mérce, a céljuk viszont világos: új stílust meghonosítani mindenütt a világon; modernet, amely ennek a szurkolótábornak ugyan nem tetszik, de majd hozzászokik vagy elpártol.

A csapat meg legföljebb a tabella végére süllyed, de hát olyan korba értünk, amelyben furcsa jelképek kerülnek a zászlókra, a követésük pedig nagy bukás lehet, és előbb-utóbb ezt sikerül is elérni.

De hogy a népakarat beteljesüléséről se feledkezzünk meg: sokan úgy gondolják, hogy a nép nem lehet annyira elégedett a megválasztottjaival, hogy ne áhítozna újakra. Okot pedig lehet találni: a biztonságérzet mégsem tökéletes, a társadalmi jólét iránti igény mindig fokozható, a gyerekek szexuális nevelése megreformálható, a sajtószabadság egyoldalúvá tehető a progresszió jegyében, a bevándorlás növelhető, a nemzetállam leépíthető, a külhoni nemzettársaknak hátat lehet fordítani, a vallás megtagadható, a gyerekek nélkülözhetőek. Ha elég kalandor a nép, igényelheti időnként a rosszat is, hogy legyen mihez mérni a jót. Edződik majd sokáig rajta, mert az újjáépítést is ő fizeti meg. A demokráciakép pedig átfesthető, miként már most tart az egyirányúsítás. Szembemenni vele életveszélyes, és ezt igyekeznek is tudatosítani a hatalmaskodók azokkal, akik így tesznek. Bár a külföldi erődemonstrálók is választáson kerültek a maguk helyére, csak hát azt az elvet követik, amely szerint „azért választottak meg, hogy a saját – és ne a választók – elképzeléseit fejtsem ki". Szerintük a nép olyan képződmény, amely, ha nem a kedvükre választ, büntetést érdemel: kötelességüknek érzik a demokrácia nevében legyőzni a demokráciát.