2024. április 23., kedd

Arcok és szerepek

AZ EMBER OLYKOR A KÉPZELETBE MENEKÜL, hogy elviselje lelkének fájdalmát – írja Borbély Szilárd Kafka fia című könyvében. És hogy újraírja a múltat, amely már veszendőben, meg emléket állítson azon személyeknek, akik – a régiekkel együtt – egyre-másra tűnnek el a feledés szakadozó vásznán. Ezt tudva emelnék ki egy személyt a sokasodó, mind ködösebbé váló évtizedek lelassuló forgatagából. Az ácsmesterünket, aki szakma tekintetében városunkban a jobbak közé tartozott. Fekete vázas kerékpárjával száguldozott az utcákon, magas, szikár alakja ilyenkor még inkább megnőtt. A gyerekekkel többször leállt beszélgetni, emiatt nekem rokonszenves volt. Anyámnak is, akinek mindig nagyot köszönt, igen udvariasan. Történt azonban, hogy egy megrendelőnek nem egészen a megbeszélt minőségű fagerendákat és léceket szállította. Az illető csúnyán megfeddte, ácsmesterünk szabadkozott egy kicsit, de csak úgy ímmel-ámmal, lévén mulasztásával tisztában volt. Csak arra nem számított, hogy turpissága kitudódik. Végül megígérte, hogy kicseréli a szállítmányt.

Társaságban az esetet néhányszor elmeséltem, nevét azonban soha nem említve, hisz nem volt se gonosz, se nyerészkedő, se agresszív – csak időnként hajlamos lehetett egy kis huncutságra, csibészségre. Ami meg talán azért belefér az életbe. Mindenesetre a nevét elhallgattam, s most, amikor próbálom őt megidézni, már nem jut eszembe, valójában hogyan is hívták. Próbálom a p betű után rakosgatni a magánhangzókat, teszem ugyanezt az l betűvel, szintén eredmény nélkül. Több ötletem nem lévén felhagyok a kutakodással. Nem rontom a hitelét, utólag sem. Ez idő tájt amúgy is az angyalok számára készít bizonyára vékony lécekből ácsolt hétvégi házakat az égi tóparti sétányok mentén. Mert dolgozni azért tudott!

VOLTAK IDŐSZAKOK A KÖZÉPKORBAN, amikor sok költő számára a költészet pusztán mesterségnek számított, a poézises haditudósítás jövedelmező szakmának. Ehhez kellettek persze a grófok és az egyéb dúsgazdag személyek, ők tették udvarukban, valamint a különféle ünnepségeken mindennapos vendéggé a zenét, a táncot, az éneket. A lakomázó sereg szórakoztatása alkalmával a főurak meg a kitüntetéseket halmozó katonai személyek ugyanakkor jó néven vették, ha dicsőnek tartott tetteikről dalok is elhangoztak. Ez nem tűnhetett különösebben nehéz feladványnak, hiszen csak egy kicsit „színezni” kellett a történeteken. Inkább megviselte a feladat a múlt század közepén a személyi kultusz alakjait kényszerítően kicsikaró magasztalás. Jeles és kevésbé jeles szerzőktől például olyan verssorok csúsztak be egy 1952-ben megjelent könyvbe (Magyar írók Rákosi Mátyásról), amelyeket utóbb, mint éktelenkedő szégyenfoltot, legszívesebben töröltek volna az emlékezetükből is. A nép szeretett vezérének hatvanadik születésnapján a hatalom azonban világosan jelezni kívánta, mi az irány, s ezt az alkotóknak is illett tudomásul venniük.

Ne gondoljuk azonban, hogy századokkal korábban különb világ volt! Regényében Broch a következő mondatokkal jelzi Vergilius kifakadását: „Semmit sem tehet a költő! Semmi bajon nem tud segíteni; csak akkor talál meghallgatásra, ha magasztalja a világot, és nem akkor, ha olyannak ábrázolja, amilyen. Csupán a hazugság dicső, nem a felismerés!”

E VIGASZTALAN SOROK UTÁN érdemes lenne áttekinteni, milyen szerepek adódhatnak az alkotók számára. A filozófus Mészáros András a szerencsésebbek közé tartozik, aki elismeri ugyan, hogy életében mindeddig a legnagyobb változások mindig véletlenül és szinte váratlanul jöttek, így a szerepeket valójában „csak” kapta. Persze, nem fogadta el mindegyiket. Mert tiszta lelkiismerettel nem mindegyiket lehetett volna eljátszani. Aztán továbbra is maradt ennél a kipróbált stratégiánál. Vagyis megvárja, gondol-e rá valamilyen „rendező”, és aztán eldönti, vállalható-e a szerep.

Regényeiben Álvaro Mutis különféle kalandokba küldi Maqrollt, az árbócmestert. Nos, a világban mindenfelé ténfergő örök utazót egy keserű pillanatában elfogja valamiféle döbbenetesen szorító érzés: „Mintha hirtelen rájöttem volna, hogy a szerep, amit játszom, nem a sajátom. Nagyon rossz, ha az ember úgy éli le az egész élete egy részét, hogy olyan szerepet játszik, ami nem neki való. De az a legrosszabb, ha akkor jön rá, amikor már nincs ereje helyrehozni a múltat, vagy megmenteni azt, ami elveszett.” Alessandro Bariccónak egyik legkülönösebb regénye a Tengeróceán. Annak főhőse már magát a szembenézést is kerülné, így aztán például azt sem tudja, hol kezdődik az óceán, és hol ér véget: „Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel.”

„Még tudok felejteni és emlékezni is” – írja egy helyen Maurice Blanchot. És talán ez lehet az alkotás lélektanának kulcsa. Mert különben mi végre ez az egész? Bodor Ádám is ezen töpreng: „Ha kiülsz egy hegyoromra, és a gördülő kövek robaját, a szél süvöltését hallgatod, bámulod az égbolt alatt elrohanó felhőket, amint a sziklákat súrolják, nem véletlen, ha az jut eszedbe, hogy mindez így volt a felfoghatatlan régmúltban is, már rég nem lesz ember a földön, és ez a látvány akkor sem változik.” Így van. Csak akkor már – tegyük hozzá – nincs, aki ezt megírja. Saját táncukat járják a bolygók és csillagok. Vagy idézhetném végül akár saját régi versem (Orgonaépítők) két sorát is: „A harc örök: az író ír. / Szépen zúg a Wohltemperiertes Klavier.”