2022. július 2., szombat
CÍMLAPTÖRTÉNET

Föld mélyéből toronymagasba emelkedni

A péterváradi óra őrzését is örökli Szerbia egyetlen női kovácsa: Lukácsi Pap Andrea

Mindig is csodáltam a Péterváradi vár alsó szintjeinek labirintusát. Az izgalom, a felfedezés és a kíváncsiság különös egyvelegét érzem, amikor a különböző szintek várfalaiban rejtett galériákat, alkotóhelyiségeket és műtermeket fedezek fel. Ezzel az érzéssel vágtam neki aznap is annak a műhelynek a felkutatásába, amelyben az ország egyetlen női kovácsa üti a vasat.

„Kisebb díszítőelemeket felvállalok ugyan, de semmiféleképpen sem tudok versenyezni édesapámmal, aki már 50 éve kovácsol” (Ótos András felvétele)
„Kisebb díszítőelemeket felvállalok ugyan, de semmiféleképpen sem tudok versenyezni édesapámmal, aki már 50 éve kovácsol” (Ótos András felvétele)

A 37 éves Lukácsi Pap Andrea a fél évszázada működő műhely ajtajában fogad, majd a föld rejtelmes járataiba invitál. Számomra ismeretlen szerszámok és fémek tömkelege fogad, melyek csoportjai csak a mesteremberek szemében nyernek értelmet. Miközben édesapjának kávét, nekem pedig teát főz, Andrea elmeséli, hogy ő az életét is a föld alatt kezdte meg.

– Szüleim itt éltek, ebben a helyiségben, amikor a nővérem született, majd én. Akkoriban ezt a részt lakóhelynek használtuk, a műhely pedig az épület hátsó részében működött. Ott dolgozott apukám és anyukám is, így mi már gyerekkorunktól kezdve láthattuk, hogyan csinálják. Mi is próbálkoztunk mellettük. Később átköltöztünk egy péterváradi lakásba, és akkor ezt a helyiséget is műhellyé alakítottuk át. Szüleim, Lukácsi Lajos és Valéria itt folytatták a munkát.

Tehát anyukájától látta azt a példát, hogy egy nőtől sem idegen a kovácsmesterség.

– Igen, ő még tíz évvel ezelőtt is besegített apukámnak. Lánykoromban nem okvetlenül gondoltam úgy, hogy én is ezt válasszam: közlekedési középiskolába iratkoztam, de a szünetekben akkor is besegítettem a műhelyben, zsebpénzért. Az iskola befejezését követően viszont eszem ágában sem volt, hogy főállásban itt dolgozzak. Eladóként helyezkedtem el egy butikban, majd gyerekekre is vigyáztam. Egy idő után munka nélkül maradtam: apa ekkor ajánlotta fel, hogy dolgozzam vele együtt. 22 évesen kezdtem a műhelyben, amelyet később a nevemre jelentettünk be. Családi vállalkozásról van szó, így a munkába sokszor besegít nővérem, Lukácsi Veselinović Mária is, ahogyan férjem és sógorom is. Három évvel ezelőtt sikerült megszereznünk azt a bizonylatot is, amellyel elismerték a munkánk egyediségét, és azóta régi mesterségként jegyzik a tevékenységünket.

A munkának mely részét vállalja legszívesebben magára?

– A munkánk nagyon sokrétű: kapukat, kerítéseket, rácsokat is kovácsolunk, viszont toronyórákat is felújítunk. Szinte soha nem kapunk két egyforma megbízatást. Számomra ebben rejlik a munka érdekessége. Ami a folyamatot illeti, az mindig a megfelelő anyag beszerzésével kezdődik, amit azután előkészítünk: lefestjük, megvédjük a rozsdásodástól és kiszabjuk. Ezután állítjuk össze, megrendelés alapján. Ha díszeket kérnek tőlünk, akkor azokat forma alapján kikovácsoljuk: a tűz, a kohó és az üllő mellett túlnyomórészt apa és a munkásunk áll. A kikovácsolt elemeket ezek után kezdjük összeállítani: ennek módja is a rendeléstől függ. Én leggyakrabban a hegesztésből, pántolásból, csiszolásból, illetve az ezt követő festésből veszem ki a részem, de szerelni is szoktam.

A munka folyamán meghatározó-e a férfi és női erő közötti különbség, vagy inkább a technika számít?

– Sokkal kevesebbet kovácsolok például, mint a férfiak. Kisebb díszítőelemeket felvállalok ugyan, de semmiféleképpen sem tudok versenyezni édesapámmal például, aki már 50 éve kovácsol. A különbséget azonban nem a férfi és női kézben látom, hanem a fejlődésben. Szerintem idővel én is elérek arra a szintre, hogy úgy tudjak kovácsolni, mint édesapám.

Említette az anyagbeszerzést: hogyan reagálnak az emberek, amikor egy nő válogat a fémek között?

„Évszázados szerkezetek és tárgyak fordulnak meg a kezünkben” (Ótos András felvétele)
„Évszázados szerkezetek és tárgyak fordulnak meg a kezünkben” (Ótos András felvétele)

– Furcsán. De ez is attól függ, hogy egyedül megyek vagy apával: vele teljesen természetesen zajlik a vásárlás. Ha azonban magam érkezem, akkor kicsit túlzásba viszik a magyarázkodást az eladók. Nem biztosak abban, hogy tudom, mire van szükségem, mit kínálnak, vagy mennyire tudom felmérni a minőséget. A szaküzletekben ugyanis túlnyomórészt férfiak az eladók. Zavarukon általában jól szórakozok magamban, de persze voltak negatív tapasztalataim is. Egyesek tudnak kellemetlenek is lenni. De most nemcsak az eladókról beszélek, hanem mindazokról, akikkel nőként együtt kellett dolgoznom. Soha nem felejtem el azt, amikor édesanyámmal együtt dolgoztunk az álláson: a feladatunk az volt, hogy letisztítsuk és lefessük a régi kerítéseket. Eközben kőműves munkálatok is zajlottak. A munkások nem igazán nézték jó szemmel, hogy a felújításban nők is részt vesznek. Beszólogattak, hogy inkább a konyhában főznénk ebédet. Ez megalázó volt számomra, de a legnagyobb gond az volt, hogy másnap reggelre rendszerint tönkretették a munkánkat. Mi ugyanis négyig dolgoztunk, ők viszont hatig: a plusz két óra alatt malterral kenték be a lefestett kerítéseket.

Nyilvánvaló volt, hogy azért teszik ezt, mert nők végzik a munkát?

– Igen.

Mit tud tenni ilyenkor az ember lánya?

– A mentalitás nagyon különbözött, és nem volt értelme a viszálykodásnak. Így édesanyámmal inkább arra fektettük a hangsúlyt, hogy mielőbb befejezzük a megbízatást. Többszöri javítgatást követően sikerült tökéletes állapotban átadnunk a munkát, és ettől kezdve már nem csorbulhatott a nevünk akkor sem, ha másnapra újra bekoszolták a kerítéseket. Az ilyen szintű megaláztatás azonban nem jellemző: egyszer történt meg a 15 év alatt.

Volt-e olyan eset, amikor szakmailag pozitívumként élte meg a női mivoltját?

– Van egy vaskereskedés, ahol nagyon szeretik, ha én érkezem az anyagért. Mosolyogva várnak, és nem titkolják azt sem, mennyire szimpatikus nekik, hogy egy nő ilyesmivel foglalkozik. Soron kívül kiszolgálnak, és kérés nélkül is bepakolják a beszerzett anyagot. Emellett a Blic napilap a 2020-as év legkiemelkedőbb női alakjai közé emelt, de a közelmúltig női arca lehettem annak a reklámfilmnek is, amelyet az Erste Bank tavaly a műhelyünkben forgatott.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a munka mellett ön családanya is. A férje tudta, hogy kit vesz el?

– Persze. Nyolc évvel ezelőtt kötöttünk házasságot a párommal. Ő nagyon pozitívan áll hozzá a foglalkozásomhoz. Sokszor említi, hogy ha van olyan megbízásunk, amelyben segítségünkre lehet, akkor szívesen vállal részt belőle. Egyébként értékesítőként dolgozik egy kátyi vállalatban. Ott tervezünk élni is: vásároltunk egy házat, amelyet jelenleg is felújítunk. Most ugyanis Újvidék központjában élünk, a férjem nagymamájának házában. Van egy nyolcéves kislányunk és egy ötéves kisfiunk. Számomra a családom az első, minden más csak utána jöhet. Apa viszont nagyon sokat segít abban, hogy össze tudjam hangolni a családi életünket a munkával. Reggel ugyanis általában én viszem a gyerekeket iskolába, óvodába, és legkésőbb fél háromig már értük kell mennem. Sokszor dolgozom tehát rövidebb munkaidővel, ő pedig tovább marad a műhelyben. Néha hiányzom a terepi munkákról is. Ez főként akkor történik meg, ha nem tudunk hazaérni arra az időre, amelyre nekem a gyerekekért menni kell. De apum meghazudtolja a korát, és 72 évesen is mindenben segít.

Isten tartsa egészségben édesapját! Soroljunk is fel néhány olyan megbízatást, amelyre szívesen tekintenek vissza az elmúlt évtizedekből.

– Nagyon büszkék vagyunk a karlócai Béke-kápolnára, amelyen az egész kerítést és a kapukat is mi csináltuk. Akkor még édesanyám is velünk dolgozott. Az apró sarokvasakat, fogókat, kilincseket viszont én készítettem. Ez volt az első nagyobb munkám. Korábban viszont szüleimet bízták meg az újvidéki Zsinagóga csillárjainak felújításával is. Az ilyen megbízások folyamán általában terveket kapunk, amelyek meghatározzák, hogyan kell kinéznie egy elemnek, de sokszor olyan mintából kell kiindulnunk, amelyek felett már eljárt az idő. Ezeket kell felújítanunk, vagy szükség szerint újragyártanunk. Sokszor előbb magát a szerszámot, vagy a formát kell megterveznünk és kidolgoznunk, majd csak ezzel tudunk nekikezdeni a rendelés teljesítésének. Szívesen említem meg azt a nagy restaurálást is, amelyet a koronavírus-járvány kezdetén végeztünk: az újvidéki Almási templom kapudíszeit és kerítését újítottuk fel. Az idő nagyon sok díszen kifogott, és ezeket mind lecseréltük. Ez is egy gyönyörű munka volt, amely a műhelyünk büszkesége. De számos toronyórát is mi újítottunk fel Vajdaságban és messzebb is: az újvidéki nagytemplom óráját a mai napig édesapám és unokatestvérem, Földi József tartják karban. Évszázados szerkezetek és tárgyak fordulnak meg a kezünkben.

„Hat évvel ezelőtt a Rotary Club támogatásával félig automatizálták a toronyórát, de azóta is mi viseljük gondját” (Ótos András felvétele)
„Hat évvel ezelőtt a Rotary Club támogatásával félig automatizálták a toronyórát, de azóta is mi viseljük gondját” (Ótos András felvétele)

Milyen érzés megfogni egy ilyen időtálló szerkezetet vagy tárgyat?

– Nagyon jó érzés. Ezt költők és írók galambok repkedésével, virágok nyílásával szokták összehasonlítani, de igazából leírhatatlan. Főként akkor, ha tudjuk, hogy a lecserélt elemek közül néhányat meg is tarthatunk. Ezeket szívesen őrizzük a műhelyünk falán, asztalain.

Visszatérve a toronyórákhoz: ha jól tudom, akkor több mint 30 éve önök gondozzák a péterváradi órát is?

– Pontosabban 1988-tól tartjuk karban. Ez úgy kezdődött, hogy az óra állt, és apa megkérdezte azt, aki akkoriban karban tartotta, hogy miért nem indítják be. A válasz az volt, hogy már nem lehet beszerezni egyes alkatrészeket, amelyek tönkrementek. Apa nekifogott, és megcsinálta a hiányzó, elromlott szerkezeti elemeket. Beszerelte ezeket, azzal, hogy nem vállalta érte azt a felelősséget, hogy az óra beindul. Félelme alaptalan volt: az óra azóta is működik. Ettől kezdve a váróra kulcsa is nálunk van, és mi viselünk róla gondot. 2016-ig naponta kellett felhúzni: valójában egy felhúzással 33 órán keresztül tudott működni a szerkezet, de mi minden reggel igazítottunk a súlyzókon. Hat évvel ezelőtt a Rotary Club támogatásával félig automatizálták a toronyórát, de azóta is mi viseljük gondját.

Most ha jól értem, akkor a harmincnégy év alatt senki sem méltatta azt, amit Újvidék 250 éves jelképének működéséért tettek?

– Ha arra kérdez rá, hogy kapunk-e érte bármiféle térítést, akkor a válasz: nem. Édesapám önszántából javította meg, családunk pedig az iránta érzett tiszteletből gondozza azóta is. Az évek folyamán soha senki nem kérdezte meg, hogy mi szükséges ahhoz, hogy működjön. Arról sem mondott senki véleményt, hogy jól csináljuk-e azt, amit önként felvállaltunk. Az automatizálás évében édesapám a gondozásért megkapta a város Novemberi Oklevelét, és erre a munka elismeréseként tekintettünk. Úgy folytattuk tehát, ahogy apukám elkezdte.

Felvállalja-e ezt a nemes örökséget akkor is, amikor majd nem számíthat édesapja támogatására?

– Igen. Szeretném átvenni a toronyóra őrzését is. A mai napig igyekszek minél többet együtt dolgozni apukámmal, ellesni tőle a munka minden kis mozzanatát, hogy eljussak arra a mesteri szintre, amikor önmagam is meg tudom oldani a problémákat. Mert egy jó mester egy egész életen át fejlődik. Amíg mellette vagyok, tanulok, utána pedig magam fogok tanulni – vallja Lukácsi Pap Andrea.

„Egy jó mester egy egész életen át fejlődik. Amíg mellette vagyok, tanulok, utána pedig magam fogok tanulni” (Ótos András felvétele)
„Egy jó mester egy egész életen át fejlődik. Amíg mellette vagyok, tanulok, utána pedig magam fogok tanulni” (Ótos András felvétele)