2022. augusztus 13., szombat

Ahol kettőn áll a vásár

Fabók Mancsi Bábszínháza őszibarackízű nevetésre késztette a kicsiket és nagyokat Szabadkán is

Nemrég három produkciót mutatott be a Kosztolányi Dezső Színház színpadán Fabók Mancsi Bábszínháza, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ szervezésében. Két előadás kifejezetten a gyerekeket célozta meg, a harmadik, az Azért a kis bolondságért… című vásári bábjátékos, magyar népi pajzánságokkal tűzdelt produkció viszont a felnőtteket, habár való a nagyobb serdülőknek is, mert attól még, hogy pajzán, nem vulgáris. Egyebek közt erről, valamint a színházról és a tervekről is beszélgettük Fabók Mancsival, illetve Fabók Mariann színművésszel, bábos mesemondóval.

– A színház 2009-ben alapult meg, akkor még egyedül játszottam. 2013-ban ismertem meg Keresztes Nagy Árpád népzenészt, kobzos énekmondót, aki a férjem lett és az ő játékával, népzenei kíséretével, énekével, egészültek ki az előadások. Azóta együtt járjuk az országot, a világot, ahova meghívnak bennünket. Kaptam egy játékos partnert, akivel a színpadon lehet évődni, csipkelődni, ami általában a közönség örömére történik, eléggé erősen alapozunk is erre, mint ahogyan ebben a pajzán előadásban is tettük. 2015-ben Boróka lányunk is megszületett, aki nemsokára hétéves lesz, minden előadásunkat fejből tud, sokat segít nekünk, ha kell pakolni, akkor is számíthatunk rá és együtt utazunk. Úgy működünk, mint egy családi vándorszínház. Alig vagyunk otthon, de kedvünkre van az ilyen életmód, amikor összeér az otthon és a színházi munka. Szeretjük ezt a fajta mulatságot. Egyébként Zsámbékon élünk, gyönyörű helyen, az öreg templom szomszédságában. Ott található a telkünk, ahol nagy örömünkre ez év augusztusában megnyitjuk a szabadtéri színterünket, egy játszóhelyet, amely a görög amfiteátrumok mintájára épült kőlelátóval és színpaddal. Akkor ez a vándoréletmód némiképp alábbhagy majd, helyhez kötöttebbek leszünk, hiszen Boróka szeptembertől elkezd iskolába járni. Nem lesz egyszerű a helyzet, de örvendünk a saját játszóhelynek. Tervezünk meghívni a számunkra kedves társulatokat is. Azt szeretnénk, ha kialakulna egy közönség, amely eljön megnézni a barátaink, a vendégeink és a mi előadásainkat is.

Fabók Mariann az Azért a kis bolondságért… című előadásban (Fotó: VM4K)

Hogyan és mikor kezdtek el felnőttekhez szóló produkciókat is létrehozni?

– Eleinte gyermekelőadások készültek, valójában az utóbbi négy évben fordítottuk az energiáinkat arra, hogy megpróbáljuk ezt a fajta bábjátékot a felnőttekhez is közelebb vinni. Sajnos sokan úgy gondolják, hogy a bábozás kizárólag a gyermekeknek való, holott egy nagyon összetett műfaj, gyönyörű színházi kifejezőeszköz. Nagyon izgalmas jelentéstartalmakat lehet bábokon keresztül közvetíteni. A felnőttekhez szóló előadásainkkal arra törekszünk, hogy ráirányítsuk úgymond a nagyok figyelmét is a bábozás sokszínűségére. Ennek jegyében jött létre ez a pajzán előadásunk, valamint Mikszáth Kálmán A fekete kakas című novellája alapján készített adaptációnk is. Nagy örömünkre azt tapasztaljuk – a visszajelzések is azt bizonyítják –, hogy így a bábművészet azoknak is vonzó lett, akik még nem igazán találkoztak vele, vagy csak nagyon régen, vagy eddig úgy gondolták, hogy csak bábrángatásból áll az egész.

Milyen időközönként készül új produkció?

– Általában minden évben tartunk bemutatót, készítünk új előadást, sőt inkább kettőt, a bábos produkció mellett egy irodalmi összeállítást is, amelyet akár általános- vagy középiskolákban is előadhatunk, mert jó eséllyel kötődik a tantervhez.

Milyen szövegek alapján dolgoznak? Hogyan készülnek az előadások?

– Főleg eredeti népgyűjtésekből ránk maradt hagyatékokból dolgozunk. Igyekszünk fellelni a népmesék különböző változatait. Amikor nagyjából összeszövöm az előadás alapját, összerakom a csontvázát, akkor a férjem az oda illő énekek sorával egészíti ki, hiszen rengeteget ismer, mindenféle tájegységből. A dramaturgiai pontokat akár tovább is viszik ezek az énekek, és lényegében így épül fel egy előadás.

Miért fordultak a pajzán történetek felé? Hogyan reagálnak a nézők az ilyen fajta előadásra?

– A szexualitás némileg tabutéma. Azért foglalkozunk vele, mert úgy vesszük észre, hogy erről vagy egyáltalán nem esik szó, vagy kontroll nélkül zúdul az emberekre, ami nem helyénvaló és káros. Nagyon jónak tartom, hogy ehhez a témához a nép nyelvén nyúlhatunk, mert a nép nyelve oly ártatlanul és szeretettel tud beszélni a nehezebb télmákról is, akár a halálról vagy a szexualitásról is, hogy közben nem okoz kárt. Azoknak enged csak jelentéstartalmakat megérteni, akiknek van hozzá tudásuk. Akinek nincs, az nem érti meg, vagy nem szűri le azt az üzenetet, ami nem az ő korának megfelelő. Örülünk, hogy az előadásunk így ártalmatlan és ártatlan lett. Nem igazán volt rá példa, hogy a közönség megszeppent volna. Azt tapasztaljuk – úgy határon belül, mint azon túl is – hogy az emberek vevők az ilyen fajta humorra, hogy tényleg tudnak egy jó őszibarackízűt nevetni, amikor leesik nekik, hogy miről is beszélünk.

Egy-egy téma feldolgozását illetően hogyan zajlanak az előkészületek?

– A kutatási fázis elég hosszú ideig tart. Ez ennél az előadásnál is így volt, hiszen sokféle pajzán történet van, némelyek szókimondóbbak, nyersebbek, de mi nem ezekből válogattunk, hanem a finomabb, árnyaltabb elbeszélésekből. Sokat kell olvasni, és a rostánkon sajnos így is kiesnek nagyon jó humorú, remek történetek, mert a mi előadásunkba épp nem illenek bele. Sokszor kegyetlennek kell lenni, amikor valamit kihúzunk. A fekete kakas nem hosszú novella, de jelentősen le kellett rövidíteni, szereplőket is kihagyni. Mindettől vérzik a szívünk, de muszáj erőskezű hadvezérnek lenni, hogy az előadás sodró legyen. Sokat keresgetünk, de szerencsére nem vagyunk rákényszerítve a gyors, rövid próbafolyamatra, mint másmilyen színházakban. Akár több hónapot is szakíthatunk erre. Nekünk bevált ez a fajta alkotófolyamat. Hat évig a Miskolci Nemzeti Színház tagja voltam, mint színész. Ott egészen másmilyen a munkafolyamat, ott az ember egy tégla egy óriási falban, az is izgalmas, de ez sokkal jobban érdekel.

Mivel vándorszínházról van szó, mennyire szólt közbe a működésbe a pandémia? 

– Nagyon is közbeszólt. Amikor az első hullámmal teljes vesztegzár lett elrendelve, hét-nyolc hónapig pihent a vándorszekerünk. Közben létrehoztunk új produkciókat, a kamerák előtt játszottuk, és borzalmas volt, hiszen az előadásaink a közönség reakcióival az igaziak. A pandémiás időszak tehát nehezen telt el, azóta pedig alig győzzük teljesíteni a felkéréseket. Persze ezt nem panaszkodásképp mondom, egy ilyen hosszú kihagyás után megbecsüljük ezt még akkor is, ha nagyon fárasztó. Nemrég készítettünk egy statisztikát, ebből az derült ki, hogy megközelítőleg százhetven játszásunk volt egy évben. Az életmódunkat tekintve ez nagy szám, hiszen egy előadás játszása akár egy napunkat is elvesz, több száz kilométeres utazással is járhat, több mint tíz órát is igénybe vehet a teljesítése, de mi ennek örvendünk. Nagy öröm az, amikor közönségére lel az előadásunk.

Hogyan képzeljük ezt a fajta színházi munkát, milyen az, amikor együtt dolgozik egy házaspár?

– Hihetetlen áldás az, hogy összetalálkozhattunk, és ennyire ki tudjuk egészíteni egymást a hivatásunkban és a magánéletben is. Mindketten balkezesek vagyunk, mindketten a Skorpió jegyében születtünk... nagyon jól tudunk együttműködni. Ő átadja nekem a kormányt a dramaturgia, a rendezés, a bábozás kapcsán, én pedig neki, amikor a zenéről van szó. Tudjuk egymást tisztelni és elfogadni a másik tudását. Lényegében annyit dolgozunk, hogy máskülönben nem is nagyon lehetnénk együtt. Ezt a hivatást nem tudnám jó szívvel, vagy ép lélekkel űzni, ha nem lehetnék a párommal.