2022. szeptember 28., szerda

Az elveszített magyar Adria I.

Dékány András és a vitorlások emléke

A Ćurković-Major Franciska és Kiss Gy. Csaba által összeállított Fiume és környéke a 19. századi magyar útirajzokban (2021) című kötettel a kezemben még látni vélem a naplementét a nyugati hegyek fölött, miközben a kikötőbe megtérő hajók hófehér árbocaikkal búcsút intenek a fényes tüneménynek. Fedélzetükről tekintélyes utasok serege lépett a kikötő márványlapjára: Garády-Gauss Viktor, az Adriai tenger krónikása, a tengerparti élet színes csodáinak páratlanul szép megörökítője, Gáspár Ferenc tengerészorvos, népszerű földrajzi író, a XX. század elejei fiatalok kedvelt és népszerű útleírás-szerzője, aki az osztrák-magyar haditengerészet egyik vitorlásán, a Zrínyi korvettán a világtengereken hajózva kétszer kerülte meg a földet, Györök Leó tengerész, aki maga építette Kurul nevű vitorlásán éveken át volt az Adria vándora, s akinek a kilencvenes években tett egyik útját útitársa Szinnyei Ottmár Magyar lobogóval az Adrián című könyvében örökítette meg. Ott van a társaságukban Kotán Dezső, a régi világ egyik legkitűnőbb magyar tengerésze, aki 1889–1890-ben Fasana nevű korvettával szintén körülhajózta a földet, hogy azután 1894-ben a fiumei tengerészeti akadémia, a Nautica igazgatójává nevezzék ki. A Nautica növendékei jól ismerték a szigorú tekintetű Leidenfrost Gyula professzort, a kiváló magyar tengerkutatót, aki Najade nevű hajóján bebarangolta az Adria legeldugottabb zugait is, és kutatóútjai eredményeiről a maga korában felettébb népszerű könyveiben számolt be. S a fehér vitorlák között bizonyára ott van a kétárbocos hajó, az Implacabile is, a „magyar szabadságharc hamupipőkéje”, melyet – mint a Fiumében megszervezendő magyar hadiflotta első egységét – 1848-ban Kossuth Lajos kormánya vásárolt meg a trieszti gazdag hajókereskedőtől, Gopcsevics Szpiridiontól. S aki asztalához szólítja az érkezőket, Dékány András, a Nautica tengerészeti akadémia egykori növendéke, aki a Matrózok, hajók, kapitányok – Kalandok az Adrián (1958) című könyvében állított emléket az előtte vitorlát bontóknak. „Még hallom lépteiket a kikötők kövezetén, nevetésüket a fedélzeteken, harsány kiáltásukat a kormány mellől és az árbocok magasából. Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben, amikor dicsőség volt vitorláson szolgálni, és melegebben dobogott a szív egy teljes vitorlázatú bark látványán, mint a füstokádó gőzősön.” Hajók, matrózok, kapitányok tűnnek elő a múltból, hogy a mese és a valóság révén felidézzék a vitorláskorszak pompájának utolsó perceit.

A fiumei kikötő 1911-ben (Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye)

„Augusztus közepe volt – 1918-ban. És hajnal, hej, de milyen csodálatos hajnal!” – kezdte élménybeszámolóját Dékány András. Öten voltak a vonatfülkében egyívású, tizennégy éves legénykék Kecskemétről, Budapestről, Kassáról, Keszthelyről és Esztergomból. Öt ifjú reményekkel teli szívvel kuporgott az üléseken, és a csodától elkápráztatva bámulták a Karszt rengetegét, elragadtatással nézték a felkelő nap egyre növekvő, egyre magasabbra emelkedő tűzgolyóját. „Fiume a vágyak városa volt előttünk” – vallotta be a szerző. Sirokkó, nedves, forró szél fújt odakint.

Az öt ifjú a fiumei tengerészeti akadémia növendékeként részese volt Fiume és a magyar tengerpart 1918-ban történt elvesztésének. A Nauticán azonban még békésen megfért egymás mellett a nemzetközi társaság, a magyar, az olasz, a szláv, hiszen számukra egyetlen, a politikától távoli cél létezett: hajózni a világ „legnemzetközibb országútján”, a tengeren. „Mi egy álomvilágban éltünk, ahol minden szép volt, minden nagyszerű. Szép volt a kikötő, a tenger, ez az ódon, bájos város, a hajók és hajósok látványa, minden napunk és minden éjszakánk. Nagyszerű volt, hogy ott és azt tanulhattuk, ahol és amit annyiszor akartunk, és nagyszerű volt maga a Nautica is. Jó volt itt lenni, felhúzni reggelente a nauticus ruhát, látni Anton úr Thegethoff-szakállát, búvárkodni a szertárban, hallgatni a tanáraink előadását és tudni azt, hogy a kékzubbonyos kompániában igaz barátaink vannak. Ki gondolt arra, hogy az ármány és a gonoszság már szövi hálóját?” – tekintett vissza az ifjúság csodálatos éveire Dékány András. Egyikük sem hitte el, amikor Horváth Feri azt a hírt hozta, hogy a városban horvát érzelmű összeesküvés készül.

Daniló bácsi, az iskolaszolga szobájának ablakából ugyancsak messzire lehetett ellátni, el a nagy kikötő öblére, a túlpart házaira, Volosca, Abbázia, Laurána felé. Hajójuk, a Zrínyi azokhoz a legutolsó hadi egységekhez tartozott, amelyek még „vitorlával szálltak tova az óceánokon, és akik rajta hajóztak, azok a tengerészet lovagkorának voltak utolsó, élő tanúi. […] Mert egyet jegyezzetek meg, csak a vitorlás az igazi hajó, a többi csak utazási eszköz” – olvasható a szerző kései visszapillantásában. Örök életre szóló emlék maradt az Adria-hajótársaság első, 1877-ben épült Szapáry nevű gőzhajójának néhány, múzeumban megőrzött részlete, a Ragusa vitorlás, melynek remek rajzolatja az álmokban is vissza-visszatér, s az Adamics-mólótól eltávolodó Klotild korvette, a Baross-kikötő torkolata és partjának pompás íve, a Mária Terézia-mólóval. Délutáni kimenőjük során Horváth Ferivel bekanyarodtak az Adria-palota melletti Via Del Lidóra, ahol megtalálták Cardiff Hause-t, a hajósok és tengerészek népszerű tanyáját. Csavargásaik kedvelt színhelye Fiume legrégibb városrésze a Gomila, a szegények negyede volt. Története a távoli múltba nyúlik vissza, akkor született, amikor a kikötőváros horvát és szerb lakosságát állandóan fenyegették a török portyák és kalózok rohamai, és a velenceiek zsákmányszerző támadásai. A lakosok összezsúfolódtak a városfalak védelmében, a Fellegvár oltalmában, és ha építkeztek, hát a helyszűke miatt inkább felfelé törtek, mintsem széltében. Így született meg a Gomila, a Szemétdomb. Így dédelgette emlékét minden lakója ennek a városrésznek. Visszafelé jövet Szevér a tengerész magához intette az ismerős fiúkat, bizalmasan a fülökbe súgta: „A flotta egyre gyöngül, egyik hajó a másik után tűnik el. Hát így már bajosan tarthatja magát a monarchia! Ráadásul a nemzetiségek oda kívánkoznak, ahová valók, az ősi országokhoz.” A tengerészruhába öltözött ifjak azonban mit sem sejtettek a közeledő tragédiáról.