2022. június 29., szerda

Joggal, munkával és szeretettel

Fiume és környéke a 19. századi magyar útirajzokban (Válogatta és összeállította Ćurković-Major Franciska és Kiss Gy. Csaba)

Utazásra, egyben történelmi emlékezésre csábítja az olvasóit a Kiss Gy. Csaba és Ćurković-Major Franciska válogatásában megjelent Fiume és környéke a 19. századi magyar útirajzokban (2021) című kiadvány. Visszatérő vállalkozása ez a szerkesztőknek, hiszen a magyar írók, tudósok, politikusok és közéleti személyiségek Adria-tengeri utazásairól beszámoló írásait Kiss Gy. Csaba 2007-ben Magyar írók az Adrián, 2008-ban pedig Adria képek – Magyar útirajzok című könyvében tette közzé, ezek sorát egészítette ki Ćurković-Major Franciska Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai (2010) című remek kötete. Új, ismeretlen világ az, ami felé megyünk – írta Kenedi Géza A Quarnero, Fiume és Abbazzia (1884) című írásában, „s még csak nem is idegen, hanem a mienk. Jogunk van hozzá. Őseink gyors lovainak patkói egykor ott csattogtak a karszt kövei között, s amit elveszítettünk 1000 év alatt, újra visszaszerezzük a másik ezer elején. Joggal, munkával és szeretettel.” A szerző lelkes soraival nem állt egyedül az útirajzírók sorában, szinte beláthatatlan a sora azoknak, akik ihletett írásaikban szinte beépítették Fiumét, „az egyetlen magyar kikötőt, a nagyvilág felé nyitott kaput, az országot a mediterrán világhoz fűző kapcsot” az országképbe.

Kiss Gy. Csaba Fiume varázsa című bevezető tanulmányában részletesen elmondta: Mária Terézia 1776-ban és 1779-ben uralkodói diplomával rendelte Fiumét a magyar korona alá. „E két döntést azután az egymással vetélkedő magyar és horvát nemzeti mozgalom jó évszázadon keresztül homlokegyenest eltérő módon értelmezte.” Kiemelte: a magyar Fiume-történet megfelel a történészek által hosszú XIX. századként emlegetett kornak. A magyar polgárság, az értelmiség lassan hódította meg a várost, eleinte főleg tisztviselők, később, a magyar intézmények fejlődésével újságírók és tanárok teremtettek maguknak otthont a Tersattói vár falai alatt. Kiss Gy. Csaba hangsúlyozta: míg 1880-ban a lakosságának csak 1,8%-a volt magyar, az első világháború előtt ez az arány már 13%-ra nőtt, „ami a város korabeli, közel ötvenezer fős népességéből nagyjából hat és félezer magyart jelentett”.

Nap Kiadó, Budapest, 2021, 223 oldal

Teleki Domokos 1796-ban megjelent Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével című útirajzának Fiuma fejezetében szinte csak egy szegényes halászfaluval találkozott az Adria partján, ahol a „nagyobb rendű hajók” még ki sem köthettek. „A belső régi város, mely igen kicsiny, és amelyben régi házak és szoros utcák vagynak, régente kőfallal volt kerítve, de most azok helyett nagyobbára mind házak kerítik, neholott a régi falak fennállanak, valamint a kapuk is.” A városnak előkelőbb rendű polgárai, a patríciusok azonban igen igyekvőnek bizonyultak. Fiumának lakosai, akiknek számát hatezerre becsülte, többféle nemzetűek, „magyarok igen kevesen vagynak”.

Széchenyi István, aki 1828. július 21-én érkezett Fiumébe, Naplójában lehangoló képet festett a magyar tengerpartról, 1828. augusztus 3-ai bejegyzésében így fogalmazott: „Ami Magyarországot illeti, napról-napra határozottabban érzem, hogy teljesen halott, s hogy én és a hozzám hasonlók ár ellen úsznak, s végezetül meg kell fulladniuk.” Fiume mellett Buccarit és Porto Rét is kényelmetlen helységeknek találta. „Utazásom általános tanulsága az, hogy Fiume révén virágzó kereskedelemre soha szert nem tehetünk, úgy, ahogyan egyesek álmodják, viszont sokkal jobban mehetne, mint ahogyan most megy.” (1828. augusztus 8.)

Wesselényi Miklós Naplótöredékek című munkájában 1836. június 1–13. dátum alatt a következőket fogalmazta meg: „Azt hiszem, jelen az idő, melyben tisztába kell jönni: akarnak-e a horvátok bírni azon polgári alkotmánnyal, melyet csak magyaroknak s magokat azoknak vallóknak lehet bírniok – vagy pedig horvátok akarnak maradni, ezen esetben meg kell Magyarországtól válniok, s ám legyen akkor horvát impérium belőle. Így nem maradhat, így Magyarországnak a többit is bénító, betegítő és gyalázó része.” A magyar tengeri kereskedés hosszú ideje csak meddő ígéret maradt: az árúk kiszállítása a tengerhez vezető utak hiányában szinte reménytelen. Károlyvárostól létezik ugyan a Ludovica út, de odáig az ország különböző részeiből csak rossz, vagy semmilyen út nem vezet, „másfelől nem is igen van az országból mit exportálni, mert majd minden artikulusban felül vannak, s felül kerekedtek a külföldiek”.

Fél évszázaddal később, Kenedi Géza 1884-ben megjelent A Quarnero, Fiume és Abbazzia című munkájában Fiumében és a magyar tengerparton már a hatalmas emberi munka eredményeit dicsérhette, amikor az elkárhozott forró kőtömegek magasságából megpillantotta az Adriát. „Üde légáramlat tódul a fülledt kocsiszakaszba, s odalent messze, mint egy kékkel áttört ezüst fátyol, titokszerűen fölcsillog a – tenger. Ez a pillanat az, amelynek varázsát hasonlítani sem lehet a szárazföldi gyönyörűségekhez. A kimerült kedélyt hirtelen elborítja egy megmagyarázhatatlan, naiv csodálkozás. […] Nincs amibe a látás belefogózkodjék, és megtámaszkodjék a gondolat. Csak a szín és a miriád hullám zsibongó csillogása az, amit észreveszünk. A csöndes tengervidéken minden összetalálkozik, ami a szemre kedves, és a kedélyre vonzó.” A csodálatos látvány változatos pompájával találkozik az olvasó Császár Ferenc a helyi gimnázium első magyar tanárának, Diósy Mártonnak, Kolmár Józsefnek, Garády Viktornak az írásaiban.

Irvin Lukežić Pannon hangok című, a könyv horvát nyelvű kiadásához írt Utószóban hangsúlyozta: kiváltságos helyzetben vannak a más környezetből érkezők, észrevehetnek olyan részleteket, amelyek fölött mások figyelme elsiklott volna. Ezért tekinti fölöttébb értékesnek „mindörökre megállított történelmi pillanatnak” mindazt, amit úti jegyzetként, vagy naplóként lejegyeztek. „Azok, akik a messzi Pannóniából hosszú és kimerítő utazás után érkeztek erre a vidékre, mindezt valahogy személyesen, végzetszerűen élték meg, egyfajta különös felfedezésként és megvilágosodásként. Mindebben mindig volt valami igazi, zarándokokra jellemző tűz és lelkesedés.” Évszázad múltán egy valami örök és változatlan maradt: aki ma Fiumébe utazik, azt a város falainál ugyancsak hatalmába keríti a tűz és a lelkesedés.