Jó üzlet a víz

Ma van a víz világnapja, amit 1993 óta minden év március 22-én tartanak. Ilyenkor mindig igyekeznek felhívni a figyelmet a mindenki számára elérhető, tiszta víz fontosságára és az ivóvízkészletek veszélyeztetettségére. A víz világnapjának minden évben megvan a mottója is, amellyel igyekeznek nyomatékosítani a természeti kincsre való odafigyelés fontosságát. A 2022-es év mottója a Felszín alatti vizek. Vagyis ezúttal is próbálják felhívni a figyelmet a föld alatti víztartalékok fontosságára. Láthatóvá tenni a láthatatlant, a lábunk alatt észrevétlenül rejtőzködő kincset, amely nélkül nem léteznénk.

Napjainkban persze elsősorban a földgáz és a kőolaj körüli helyzet foglalkoztatja a közvéleményt. A vízért azért még nem háborúznak. Mondhatni: még egyelőre van belőle. Persze, kinek hogy. Ehhez nyilván lenne egy-két megjegyzése az Afrikában élőknek. De akár a nagybecskerekieknek is, akik számára – a magas arzéntartalom miatt – több mint 18 éve tilos a vezetékes víz emberi szükségletre való használata. Tegyük hozzá mindjárt, hogy szinte egész Közép-Bánátban hasonló a helyzet (ahol az ivóvíz minősége 98 százalékban nem felel meg a követelményeknek), de sajnos Vajdaság lakossága kétharmadának sincs biztosítva a szabványoknak megfelelő ivóvíz.

Nagybecskereken 2004 óta voltak kísérletek a probléma orvoslására. Először egy német céggel kötöttek szerződést a vízgyár megépítéséről, de a 2012-es hatalomváltás után felbontották azt. Aztán 2015-ben példátlan publicitás mellett (térfigyelő kamerák segítségével egyenes adásban lehetett követni a mesterek munkáját) megkezdődött a nagybecskereki vízgyár építése. A beruházó az olasz Zilio társasághoz kötődő konzorcium volt, bár az akkori törvényszabályok nem engedték, hogy magánvállalatra bízzák egy városnak a vízellátását. Aztán a törvényt megváltoztatták, a beruházó pedig azt ígérte, hogy évi 6,5 millió köbméter vizet biztosít, köbméterenkénti 28 eurócentért. Már akkor voltak szakemberek, akik azt állították, hogy a kapacitás képtelen lesz megfelelő mennyiségű vizet megtisztítani és a szabványoknak megfelelő minőségű vizet biztosítani. Jóslatuk sajnos beigazolódott. Aztán a vízgyárban történt (másfél évvel ezelőtti) robbanás után végérvényesen lemondtak a beüzemeltetéséről.

Ami az elmúlt jó egy év alatt történt, csak tovább bonyolította, vagy mondhatni úgy is, hogy ködösítette a helyzetet. Az Erste Bank, a vízgyár megépítésének a beruházója eladta a berendezést a Pannonian Water Kft.-nek, amely mögött az egyesült arab emírségekbeli Metitó társaság áll, amely a nagybecskereki szennyvíztisztító berendezést kell hogy megépítse a következő két-három évben. A szennyvíztisztítóval kapcsolatos szerződést államközi megegyezés után írták alá 2020 végén, a munkálatok pedig a tervek szerint az idén kezdődnek.

A nagybecskereki önkormányzat kifejezte elégedését a vízgyár eladása kapcsán, bár a kapacitás nincs a város tulajdonában. Ennek a megnyilvánulásnak pedig csak az lehet az üzenete, hogy az illetékesek továbbra is a köz- és magánszféra közötti partnerségben látják a kommunális probléma megoldását. Annak ellenére is, hogy a múltban számos rossz példa mutatta meg azt, hogy a legfontosabb kommunális szolgáltatásokat nem jó magánkézbe juttatni. Mert a privát befektető nem a közjóért, hanem az üzletért, a profitért fekteti be a pénzét. Ha pedig haszon nincs, akkor továbbáll.

Az önkormányzatból egyéb részletet nem hallani. Persze a legfőbb kérdés mégis az, hogy mit dönt, vagyis mit tesz ez ügyben majd az állam. Mert nyilvánvaló, hogy az önkormányzatok, de a tartomány sem oldhatja meg Vajdaság ivóvízellátásának a problémáját. Belgrádból viszont általános ígéreteken kívül konkrét megnyilvánulások nem hangzottak el. Ezzel kapcsolatban a Nagybecskereki Szociális Fórum megjegyezte, hogy a belgrádi metró megépítése 4,4 milliárd euróba kerül és állami költségvetésből fogják finanszírozni. Szakemberek véleménye szerint 1,2 milliárd euróból viszont megoldható lenne egész Vajdaság vízellátása, és egyben felvetik a kérdést, hogy miért nem lehet állami költségvetésből megoldani a vízellátást is. Szerintük az ilyen hozzáállásból szemmel látható, hogy a köztársasági hatalom egyenlőtlen módon kezeli a főváros és Vajdaság szükségleteit. 

Az ENSZ közgyűlése által 2015-ben elfogadott Fenntartható fejlesztési célok 6. pontja azt a célkitűzést foglalja magába, hogy 2030-ig a Földön mindenki számára biztosítani kell az egészséges vízhez való hozzáférést. Ha pedig így lesz, akkor azt mondhatjuk, hogy a nagybecskerekiek megnyerték a vízért folytatott csatájukat. Mert ha 18 éve már türelmesen várnak, akkor még nyolcat úgyis kibírnak. És akkor, ahogy az lenni szokott, gyorsan feledésbe merül a mindenkori városvezetés tétlensége, akárcsak a nagybecskereki polgároknak a néma belenyugvása a helyzetbe. Ugyanis komolyabb tiltakozás a probléma miatt az elmúlt csaknem két évtized alatt szinte nem is volt. Ha netán néhányan kimentek a város főterére elégedetlenkedni az üres flakonokkal, akkor majdhogynem kinevették őket a járókelők. Így volt még a járványhelyzet közepette is, amikor a tiszta vízre még nagyobb szükség volt. Pedig az is megtörtént, hogy rövidebb-hosszabb ideig a tömbházak felső emeletein kézmosásra alkalmas csapvíz sem volt.

Jön a nyár és újból növekszik majd a víz fogyasztása. Akinek van rávalója, az tovább cipelheti a hatliteres flakonokat a boltokból, mások sorban állhatnak a város egyetlen ökokútja előtt (amelynek a vize sem mindig megfelelő). Egyedül a vizet forgalmazók lehetnek továbbra is elégedettek.