Több dolog jár a fejemben, amelyekről a héten olvastam. Igyekszem úgy felidézni őket, hogy körül tudjam járni mondanivalómat. Egyik ilyen olvasmányom szerint három fő pillérről kell beszélnünk, amelyek a hagyomány túlélését biztosítanák. Az egyik, hogy hozzáférhető anyag álljon a rendelkezésre. Ez maradéktalanul teljesült az elmúlt évtizedek során. Bár lassan mondhatnék évszázadot is. Második ilyen alapkő az egyéni tehetség. Azt kell mondanom, tehetségben nincs hiányunk. De hozzáfűzném a szándékot is, amely végigvezeti a fiatal tehetségeket ezen az úton. A szándék megteremtése már rázósabb dolog. Kevésbé tetten érhető. Amit elmaradásunk és hiányosságaink címén felróhatok, az nem más, mint az intézményes oktatás hiánya. Hiába a szándék, ha nincs meg a hely és lehetőség a tanulásra. Amikor a hazai viszonyokat tesszük nagyító alá, akkor ezen a ponton bizony lenne mit jobbítani. Sajnos néhány nyári tábor és évközi műhely kivételével igencsak gyerekcipőben jár még a népzeneoktatás vagy éppen a néptáncoktatás vidékünkön. A népi mesterségekről nem is beszélve. Pedig lenne kit okítani és tanítani. Máshol kell a hibát keresnünk. Intézményes oktatásunk hiányait alulról szerveződő művészeti iskolákkal kellene orvosolni. Talán még nincs késő. Mindeközben egy nagyon fontos dologról nem szabad megfeledkeznünk. Nevezetesen, hogy megőrizzük hagyományunk átadásának folytonosságát. Ezért is sürget oly nagyon az idő. Minden erőnkkel igyekeznünk kell, hogy minél kisebb legyen a rés/szakadék múlt és jelen között. Harmadik fontos eleme ennek a folyamatnak a közösség befogadóképessége. Vagy a hajlam megléte, ami majd elvezethet bennünket a feltétel nélküli befogadáshoz. Ezt a folyamatot talán azzal kéne kezdeni, hogy fölkeltjük a hagyomány iránti igényt. Mert hiába minden igyekezet, ha meddő talajba vetjük a magot. Kodály beszél egyik írásában erről:
„Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak s ezzel egy embercsoport lelki
életének…” (Kodály Zoltán)
Nagyon fontos gondolatok. Korábbi írásunkban fejtegettük ezt. Nem elég megtanulni a néptáncot vagy a népdalt, meg is kell élnünk mindezt, hogy hiteles előadói és továbbadói lehessünk magyar hagyományunknak. Ebben a folyamatban már nem csak az iskolák szerepét kell hangsúlyozni. Velük már foglalkoztunk eleget. Azokat a közösségeket és vezetőiket kell lépésre biztatnunk, akik különböző művelődési házakban dolgoznak. Sajnos legtöbbször önkéntes alapon. Mondanom sem kell, hogy micsoda önfeláldozást kíván egy-egy ilyen misszió. Mindannyiunk számára világos, hogy nem mindenki teheti meg azt, hogy ledolgozva a napi rászabott munkát, este még teljes odaadással vezessen egy kisközösséget. Pedig nagyon sok ilyen embert ismerek. Ők eddig is bőven kivették a részüket közösségünk kulturális életéből. Talán itt az ideje, hogy hivatásos vezetőket találjon minden kultúrház és kisközösség. Meg kell teremtenünk a lehetőségét annak, hogy létrejöhessenek ilyen állások, annak a reményében, hogy ezzel lerakhassuk egy új jövő alapköveit. Nézzük, mit mond Kodály Zoltán:
„Egy-két évtized alatt beláthatatlan utat tehetnénk meg a zenei művelődés és vele minden ember boldogsága felé. Nem lehet egészen boldog ember az, akinek nem öröm a zene. Erre az örömre azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig… Nincsenek zenei érzék nélküli emberek, csak zeneileg rosszul nevelt emberek vannak.”
Kodály beszél még arról is, hogy európai magyarokat kell nevelnünk. De rögtön hozzáteszi: „az iskola első nyolc évében a hangsúly inkább a magyarra essék”. Azt hiszem, nem kell magyarázni senkinek e szavak súlyát. Rajtunk is áll, hogy milyen nemzedékek követnek bennünket, és hogy meddig követnek, vagy útközben levetkőzik minden ebbéli örökségüket, holmiféle talmi csillogást ígérő nyugati délibáb kedvéért.
