Ünnepet ül ma a nemzet. Nem önfeledten, inkább gondterhelten. Mert a forradalom és szabadságharc elindulásának évfordulóját beárnyékolják korunk gondjai, a jövőnkről is döntő események. Miközben 1848-ra gondolunk, a lelkes és lázadó, a nemzet sorsát jobbra fordítani akaró fiatalok képét látjuk magunk előtt, érezzük a századunk ránk szakadt bajait is: két éven át vírusjárvány határozta meg életünket; néhány hete közeli háború rombolja a jelennel együtt a jövőnket is. Menekülő emberek, összefogás a segítségnyújtásban, bizonytalanság. Ezúttal nem a mindig elégedetlen ember festi sötétre a képeket apró gondjai miatt, mert a háború árnyéka szinte az egész világra rávetül: félelem az erőszak kiterjedésétől, az áruhiánytól, az eddigi kényelem elvesztésétől.
Százhetvennégy esztendővel ezelőtt a szabadság kivívásának reménye lelkesítette tettekre a nemzetet, most nagyhatalmi packázások hoznak szorongást, legfőképp Európára.
Mindeközben a magyar nemzet is vívja harcát azzal a félelmetes erővel szemben, amely torz ideológia jegyében tagadja a hagyományosat, a nemzetit, a normális emberit, és értékrendjét kötelezővé akarja tenni – akár zsarolással is – mindenki számára. Míg Petőfiék karddal küzdöttek, mi nemsokára szavazáson dönthetünk a korántsem békés, de erőszakmentes küzdelem folytatásáról vagy a behódolásról. Az anyaországban és itthon egyazon napon mondhatja ki akaratát a magyar közösség. Arról fejezi ki véleményét, hogy kívánja-e a folytatást, vagy meghajlik a túlerő előtt. Onnan már nehezen lenne visszaút. Petőfi megszidta Európát, mert nem vívta ki szabadságát, és magára hagyták a „gyáva népek” a magyart. Lehet, hogy a XXI. században sem vádolhatnánk nemzeti nagyképűséggel sorai miatt: Ha a mi fényünk nem lobogna / A véghetetlen éjen át, / Azt gondolhatnák fönn az égben, / Hogy elenyészett a világ.
