2024. április 25., csütörtök

Kiszolgálók és küldöttek

Az utolsó hónapjába lépő magyar választási kampánynak szinte azonnal a központi témájává vált az Ukrajna elleni orosz támadás. Semmit sem változott eközben a kampány durva hangneme és kétdimenziós, (ál)apokaliptikus logikája, ez pedig nem is változhatott, mert attitűdök, nagyon nehezen módosuló szellemi beállítottságok állnak a sokszor átgondolatlanul kimondott politikai nyilatkozatok mögött.

A jelenlegi pattanásig feszült helyzetben döntéseivel és nyilatkozataival nemcsak a kormány, hanem az ellenzék is vizsgázik kormányzóképességéről. E „vizsgajegynek” különösen a voksuk sorsáról még nem döntő bizonytalanok körében lesz nagy jelentősége.

A Fidesz–KDNP részéről már megszokottan az egyöntetű és világos megfogalmazások uralják a háború kapcsán is a kommunikációt. Ez mindenképpen feszültségcsillapítóan hat az aggodalommal eltöltő helyzetben. Egészen biztos, hogy a túlnyomó többség számára az a kormány részéről kezdettől fogva képviselt álláspont is megnyugtatóan hat, hogy Magyarországnak ki kell maradnia Oroszország és Ukrajna háborújából (amelyhez mi itt a tisztánlátás kedvéért hozzátehetjük, hogy az egyúttal az oroszok és az amerikaiak geopolitikai céllal vívott proxy háborúja). A menekülteknek – nemcsak a magyaroknak – meg kell adni minden segítséget. Ukrajnának kész Magyarország humanitárius segítséget nyújtani, fegyvereket viszont nem ad. Tagként engedélyezi a NATO-csapatok és fegyverszállítmányok áthaladását az országon, azok azonban semmiképp sem mehetnek a magyar–ukrán határszakaszon át, nem engedélyezett tehát a közvetlen fegyvermozgás Magyarországról Ukrajna felé, ahol azok Kárpátaljára érve azonnal orosz katonai célponttá válnának. Gazdasági téren ugyanez a hozzáállás körvonalazódik abban a politikai döntésben, hogy Magyarország részt vállal az Oroszország elleni uniós szankciókban, de nem hoz elhamarkodott döntéséket az eddigi egyezmények megszakításáról: továbbra is fogadja az orosz gázt és nem mondja fel a paksi bővítésről szóló megállapodást sem.

Kimaradni a háborúból, hűségesnek maradni a szövetségesekhez, de nem konfrontálódni szükségtelenül Oroszországgal sem katonailag, sem gazdaságilag – dióhéjban így foglalható össze az a pragmatikus álláspont, amit az Orbán-kormány képvisel a háború első három hetében.

Emiatt a Moszkvával szemben 2010 óta képviselt pragmatizmus miatt keresztelte el már régen Orbánt az ellenzék Putyin pincsijének. Most pedig, amióta az egész Nyugatot eluralta a háborús retorika, amely Oroszországban, sőt már az oroszban is csak a gonoszt képes látni, azóta ez a sértő minősítés visszaigazolódni tűnik, de csupán azok szemében, akik az oroszoktól való teljes elhatárolódásért kardoskodva valamiféle kétdimenziós, elvilágiasított apokaliptikus beállítottsággal az egyik oldalban (a nyugatiban) kizárólag csak a jót, a másikban (a keletiben) kizárólag csak a rosszat ismerik föl, hasonlóan miként a leszegényített üzenetértékű amerikai kalandfilmekben ábrázolják a világot, amelyekben a jófiúk és a rosszfiúk vívják egymással örökös harcukat – és a végén mindig a jófiúk győznek.

Láthatott volna az egyesült ellenzék ebben a Moszkvával szembeni következetes kormánypolitikában magyar érdekvédelmi szándékot is, de nekik egészen más elképzelésük van a magyar érdekekről, amelyet – a nyilatkozataik alapján mindenképpen – a nyugati érdekeknek való feltétlen alárendelődésként értelmeznek ezzel a politikai szolgálatot kiszolgálássá, a politikai küldetést pedig küldötti szereppé lealacsonyítva.

Ez szűrhető le a hatpárti ellenzéki összefogás (DK – Jobbik – Momentum – MSZP – LMP – Párbeszéd) háború kapcsán elhangzott megszólalásaikból is. Az összecsapás első két hetében nyoma sem volt ebben a nyilatkozatkavalkádban az összeszedettségnek és a világos kommunikációnak. Élen az ellenzéki miniszterelnök-jelölttel a már megszokottnak tekinthető nagyotmondási versenyben mindenki mondta a magáét: volt aki „csak” fegyvert, de volt aki katonát is akart küldeni Ukrajnába, volt aki az orosz gázcsap elzárását követelte, hogy büszkén fagyoskodhassanak a Moszkvának „ellenálló” magyarok, ismét mások a paksi bővítés azonnali leállításáért szálltak síkra, eközben teli torokból visszhangzott Orbán Viktor Putyin-pincsizése és lehazaárulózása, Márk-Zay pedig mindent megfejelve oroszbarátnak nevezte a kárpátaljai magyarokat, amiről a kilencvenes évek tapasztalataiból jól tudhatjuk, mekkora veszélyt jelenthet egy háborúban álló, Magyarországgal szomszédos ország magyar kisebbségére nézve.

A zavaros nyilatkozatözönből mégis világosan kirajzolódik egy egységes kép, a nyugati érdekek feltétel nélküli kiszolgálási szándéka, valamiféle gyerekes, buksisimogatást remélő, túlteljesíteni akaró megfelelési vágy, és ebben nincs semmi ellentmondás, hiszen mindegyik nyilatkozat mögött a kiszolgálási attitűd és a remélhetőleg csak önként, azaz ostoba naivitással vállalt küldöttségi szerepvállalás húzódik meg.

Az attitűdön van a hangsúly, nem annak a konkrét tartalmán, amely gyorsan változhat. Ez a kisebbségi komplexusból táplálkozó kiszolgálói beállítottság és küldöttségi szerepvállalás az, amely már több száz éve rányomja a bélyegét a magyar politikai valóságra. Ez az, ami egykor a guillotine árnyékában működő, világmegváltó és társadalommérnöki forradalmát vívó Párizsra vetette vigyázó szemét, majd ez volt az, amely hirtelen kelet felé fordult és Moszkvára függesztette tekintetét akkor, amikor Oroszország vívta a saját világmegváltó, társadalommérnöki és valósággyűlölő forradalmát. A rendszerváltás után ugyanez a kiszolgálói attitűd fordult vissza nyugat felé, ahol ma éppen posztmodern gender-forradalmát és (ál)gnosztikus woke-harcát (BLM, Me Too, cancel culture és ami még jönni fog) vívja saját identitása ellen a Nyugat – szintúgy világmegváltói, társadalommérnöki és a valóságot erőszakosan átrajzolni szándékozó céllal.

A másra megigézetten figyelő miközben kiszolgálni akart és küldötti szerepre vágyakozott, aközben a totalitárius társadalmakat építő valósággyűlölő eszmék leghívebb tanítványává vált. Nincs kétség, hogy a kiszolgálók és a küldöttek újból szélesre tárnák a kaput a most ismét nyugat felől érkező társadalommérnökösködés bejövetele előtt, amelynek a lényege a valósággyűlölő forradalmi attitűd.

A dolgoknak formát adó attitűd (ez esetben a valósággyűlölet) az, ami túléli az évszázadokat, a tévesen elsődleges(en) fontosságúként beállított tartalom (jakobinus és bolsevik eszmék, ma a gender-ideológia) valójában csak egy múlékony kifejezési eszközt jelentenek a mindenáron élni akaró, valósággyűlöletéről felismerhető szellemi beállítottság számára.

A választás valójában erről szól, egy mérgező, önpusztító attitűd elvetéséről és az önmagunk melletti újbóli kiállásról.