– Sajnálom a gyerekeket…
– Élénken él bennem annak az emléke, amikor mi voltunk hasonló helyzetben.
– A menekülő emberek csak áldozatok egy háborúban.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg azokban, akik a temerini gyűjtőpontra pelenkákat, tisztálkodási szereket és tartós élelmiszert hoztak annak érdekében, hogy felajánlásaikkal segítsék az ukrajnai menekültek sorsát.
Hasonló indíttatást fogalmaztak meg azok az óbecsei, zentai és szabadkai úriemberek is, akik az első gyűjtést szervezték meg Vajdaságban. Ők a múlt hét elején már célt is értek, és három megpakolt autóval gurultak be Szamosszegre. Az ukrán határ közelében levő magyarországi településen két befogadóközpont is működik: az első vajdasági gyűjtés kezdeményezői személyesen találkozhattak azokkal a kárpátaljai menekültekkel, akik leginkább megsínylették a háború következményeit. Hazatérve beszámoltak lapunknak arról az örömről, amelyet egy kifestőkönyv vagy egy plüss maci varázsolt az ott veszteglő gyermekek arcára. Ahogyan arról a háláról is, amely az édesanyák szemében tükröződött a félelem és a kilátástalanság árnyékában. Ezeknek a pillanatoknak a varázsában és viszontagságában élnek nap mint nap azok a bácskossuthfalvi önkéntesek is, akik a Baptista Missziós Központ által Tiszabecsen segítik munkájukkal a magyarországi szeretetszolgálat tevékenységét.
A segíteni akarás magasztos példái ezek, amelyek megélése mindannyiunkban erősíti az emberbe vetett hitet. Amikor ugyanis már azt gondoljuk, hogy a világon nincs gyarlóbb és önpusztítóbb faj az embernél, akkor néhány kivételes egyed fölénk emelkedik, és megmutatja ama tulajdonságainkat, amelyek reményt sugallnak. Reményt arra, hogy a többségünk tetteit mégsem a hatalomvágy és bosszú irányítja, hanem az együttérzés és a segíteni akarás. Nem többet, és nem kevesebbet bizonyított az, hogy két fiatalember jóindulatú kezdeményezésére egy hét alatt több teherautónyi felajánlás érkezett kis közösségünkben.
És nem csak a mi közösségünkben: több akcióról érkezett hír Romániából, Szlovákiából, Szlovéniából és Horvátországból is. Megmozdultak a kisebbségben élő magyar közösségek, és a kisemberek egyszerűségével mutatták meg álláspontjukat. A jóindulat pedig további jó szándékot szült: az önszerveződést felkarolták a kis közösségek politikai vezetői is. Nem kisajátították, nem felhasználták, csupán mellé álltak, és összehangolták azokat az akciókat, amelyek révén együttérzésről tanúskodnak az emberek. Helyet és időt határoztak meg az adományok gyűjtésére, biztosították a határon való átjutást, és azt, hogy a felajánlások oda érkezzenek meg, ahol a legnagyobb szükség van a segítségre.
Vajdaságban így 60 gyűjtőponton tudták átadni adományaikat azok, akik jóindulattal válaszoltak a nagyhatalmak csatározásaira. A nemzetpolitikai államtitkárság bejelentése szerint a gyűjtésekből befolyt összegeket a Magyar Kormány által indított Híd Kárpátaljáért segélyprogramba küldik, a nem pénzbeli adományokat pedig a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácson keresztül juttatják el a bajbajutottaknak.
A háború tehát (ismét) forradalmat szült: ezúttal a jó szándék indult hadjáratba. És bár a kilencvenes évek ökölmeneteléseit követően megfogadtam, hogy távol tartam magam mindenféle lázongástól, ebben az esetben kivételt tettem. A háború szülte jótékonysági forradalom révén ugyanis olyan emberséges megnyilvánulásoknak lehettem tanúja, amelyek a legtartózkodóbbakban is felébresztik a segíteni akarás szándékát. Útra kelt hát három csomag félretett nedves zsebkendő, két konzerv és egy szívecskés füzet: eljutnak oda, ahova jelenleg csak a jóindulat utazhat.
Ön hogyan segít a háború elől menekülőkön?
Magam is részt veszek a gyűjtésben, illetve másokat is erre bíztatok – 7%
Elsősorban tartós élelmiszerek és tisztálkodószerek adományozásával – 21%
Közvetett módon, az őket segítő szervezetek támogatásával – 20%
Szükség esetén átmenetileg befogadnék néhány személyt – 3%
Sajnos nem áll módomban az, hogy bárkin is segíteni tudjak – 49%
