2024. április 25., csütörtök

Mit kívánhat a magyar nemzet 2022-ben?

A Nemzet Főterén, a Kossuth téren állok. Körülöttem közel félmillió ember. Enyhe szellő ugyan lengedezik körülöttünk, de a tavaszi napsugár erősen megvilágítja az országház impozáns falait. A történelemkönyvekből megtanultam, az 1848-as esztendőben a szabadságharc kitörésének napján még az esőfelhők sem tétlenkedtek Budapest felett, de az én elmémbe napsütéses, kedves képként él históriánk eme jeles mozzanata.

Talán ez is hozzátesz egy szikrányit ahhoz a tűzhöz, amelyet a több százezres csoportosulás közepén állva érzek. Mintha egy, a '48-ashoz hasonló történet részese lennék. Mintha föltámadott volna a népek tengere. A tömeg szinte együtt lélegzik. Felemelő érzés. A jelenség mámoros varázsából egy hang húz vissza a valóságba.

– Szerinted mit kívánhat a magyar nemzet most, a XXI. században? – kérdezi a mellettem álló öreg bácsi a párjától.

Négy év távlatából, ismét egy hasonló esemény előtt állva, illetve más, már megemésztett történéseket felidézve gyötör a gondolat, hogy választ találjak az idős férfi kérdésére. Emlékszem, éppen két esztendeje, március 15-e előtt jött a hír: a koronavírus-járvány miatt bezárnak az egyetemek. A vizsgaidőszakba belefásulva, számtalan teendőm mellett akkor úgy éreztem, jót fog tenni egy-két lazább hónap otthon a Vajdaságban.

Egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy ez a vírus komolyabb lehet a madárinfluenzánál vagy a H1N1-nél. Tudtam, hogy az emberiséget történelme során számos világjárvány tizedelte már, de a jelenkorban csupán egy sci-fi-film, nem pedig saját életem központi sztorijának tudtam volna elképzelni a pandémiát. De ezt is megértük.

Éppen csak ébredezve a kétéves rémálomból, azt láthatjuk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Kitört a háború a szomszédunkban. Emberek milliói menekülnek keletről nyugatra. A kőolaj, a földgáz és a szén ára az egekbe szökött. A kelet-közép-európai valuták rohamosan gyengülnek. A világjárvány kezdeti szakaszához hasonlóan a kontinensen ismét pánik uralkodik: az emberek a töltőállomásokról az utolsó cseppig felvásárolják az üzemanyagot, egyes üzletekben pedig elkapkodják a termékeket. Gondoltuk volna mindezt négy évvel ezelőtt?

Ugyan kisgyermekként én is átéltem egy háborút, de azt képzeltem, mindez már a múlté. Naivan hittem, hogy a forradalmak, világégések, járványok pusztán történelmi sztorik, s mi már egy szebb, békésebb korban fogjuk leélni az életünket. Most mégis baljós szelek fújnak. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az egész világon. Keletről is, nyugatról is közeledik a vihar. Egyes szakpolitikai előrejelzések szerint a válságok évtizedébe léptünk, s amit most tapasztalunk, csupán a kezdet. Ahogy Széchenyi István mondta: „A harc civilizáció és sötétség közt napról napra hangosabb."

Mit kívánhat hát a magyar nemzet a XXI. század viharos derekán? Vajda János, egykori '48-as honvéd közel húsz évvel a szabadságharc kitörése után a következő sorokat írta: „Az akkori ifjúság úgy hasonlított a maihoz, mint a húszéves ifjú az ötvenéves emberhez! Tüzes, lelkes harcvágyás." S ha a kiegyezéskori fiatalság így hasonlított a '48-ashoz, akkor vajon milyen távoli tükörképei lehetnek a jelenkor ifijeinek? Ám lehetünk optimisták: Vajda János azt is írta, vita lehet afelől, hogy vajon a nagy idők csinálják-e a nagy embereket, vagy nagy emberek a nagy időket.

Továbbra is keresem a választ a bácsi kérdésére. Mit kívánhat nemzetünk a következő időkre? Békét? Nyugalmat? Ezek eléréséhez szükséges – Vajda János által jegyzett – '48-as szellemiséget? Összetartást? Erőt, bölcsességet és kitartást? Biztosan szükségünk lesz mindre.