2022. június 29., szerda

A remény és a rettegés ideje

Az 1848–1849-es magyar szabadságharc emlékei és a megbékélési kísérletek a Délvidéken

1848 forradalmi napjaiban híre ment a Délvidéken, hogy Rajacsics pátriárka, a szerb nemzeti mozgalom egyházi és politikai vezetője hangosan hirdette: rossz emberek a magyarok, Isten meg fogja őket büntetni. „Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki akarnak irtani. Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan élnének. Azelőtt a török miatt, most a magyarok miatt sírnak a szerb anyák.” Hasonló indulattal a Balázsfalvi programban a románok kimondták: „Magyarország testét fel kell darabolni.” A levert szabadságharc eseményei után hosszú volt az út a megbékélésig, amíg Deák Ferenc 1861. évi feliratában biztosította a nemzetiségeknek mindazt, ami az ország szétdarabolása nélkül keresztülvihető volt, amit azután az 1868-as nemzetiségi törvény jogilag is szentesített.

A verseci Perjéssy Lajos Emlékeim című elbeszélés-kötete 1901-ben Budapesten, a Singer és Wolfner kiadónál látott napvilágot. A Pusztuló porták című elbeszélés nagytiszteletű Otrokocsi Bálint esperes története a sajóbátori Sajókeőy családról. Az elbeszélő két falubeli társával együtt végigharcolta a szabadságharc legvéresebb ütközeteinek többségét. Ötven év elmúltával is büszkén emlékezett azokra a napokra, amikor „Kossuth lángoló, lelkesítő szavai végig száguldottak a hazán, s a honfiúi érzelmek fölbuzdultak”. Jelasics beütése, a bánáti nagy csaták, Szenttamás felégetése és Damjanich bosszúja mind olyan esemény volt, melyek évtizedek múltán is lázba hozta az emlékezőket. Mégis a szabadságharc bukása volt az, amely a magyarság sorsát igazán meghatározta: „Azt a szomorú napot idézem emlékezetembe – meséli Otrokocsi Bálint esperes –, midőn a világosi események idejében egymás kebelére borulva ott állottunk a lippai hegyeknél, a gyors folyású Maros partján, és könnyes szemekkel vettünk búcsút egymástól. […] A sajóbátoriak közül hárman szerencsére ki tudtunk osonni a menekülőkkel, kik szinte magukkal ragadtak. Sajókeöy Caesár, az én bálványozott barátom már akkor főhadnagy volt. Czene Gyuri az őrnagyi kokárdát viselte.” Sajókeöy Caesár később Olaszországba emigrált, Gyuri pedig hosszú éveken át raboskodott Kufstein falai között – valamennyien súlyos árat fizettek a fegyveres küzdelemben való részvételükért.

Perjéssy Lajos Egy karácsonyi éjszaka a szabadságharc idejében című írása elején a kaszinó társalgótermének asztalánál élénk párbeszédet folytatnak a törzsvendégek. „A társaságban képviselve van a hazánkban élő valamennyi nemzetiség. Legtöbben vannak németek (azaz német anyanyelvű magyarok), így a vita is ezen a nyelven folyik.” A társaság hangadója, egy ősz aggastyán a Délvidék viharos 1848–1849-es eseményeire emlékezik, „az egy helységben lakó, azelőtt békességes egyetértésben élő polgárság szívébe valami félelmes ellenszenv fészkelte be magát. A magyar gyanúsan nézett a szerbre, az meg viszont. A városok lakosságának hangulata különösen izgatott volt.” És példaként ama régi karácsony előestéjének történetét meséli el, amikor Versecen valakik szándékosan szítottak bizalmatlanságot és ellenséges érzületet a szerbek és a beszállásolt honvédek között. Az aggastyán idegenek által keltett indulatoknak tulajdonítja, hogy véres háborúra került sor, „hiszen a magyar és szerb, mint ahogy a história bölcsen tanítja, sok századon keresztül volt jó barát, hűséges fegyvertárs. Idegenek vetettek mindig konkolyt a barátság tiszta búzája közé. Egymásra uszították azokat, kik testvérekként szerették egymást valaha.” Abban, hogy a lázítók soraiban nem csak túl a Dunáról jött idegen szerviánusok játszottak szerepet, de ott voltak a bécsi udvar által pénzelt „kémek” is – aktuálpolitikai mondanivaló rejlett. E nyilvánvaló programbeszéd mögött az idős ember háborútól való rettegése búvik meg. Békét szeretne látni ott, ahol egyre nagyobb a békétlenség fenyegetése. Hiszen amíg a szabadelvű és a függetlenségi párt Bécs-ellenes programjával a nemzeti szuverenitás megteremtéséért küzdött, a magyar peremvidékeken az 1900-as években újból megerősödtek a nemzetiségi mozgalmak, amit Perjéssy Lajosnak, a verseci Magyar Közművelődési Egyesület elnökének, és a Magyar Nyelvterjesztő Egyesület oszlopos tagjának illett szóvá tenni és erélyesen elítélni.

Kiss Lajos a Földrajzi Közleményekben 1885-ben megjelent Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című útirajzában a korabeli Pancsováról írta: a város lakosainak száma az 1880-as években 18 000, akik közül 10 000 szerb, 7000 német és 1000 magyar ajkú volt. „A lakosság közszelleme sok tekintetben elüt a többi magyarhoni városokétól, de e felett nem is csodálkozhatunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Pancsova csak 1872-ben kebeleztetett be, csak azóta tartozik tulajdonképpen Magyarországhoz. A németek közt még akadnak »nagy németek«, a szerbek között »ultrák« vagy »omladinisták«, kik a jelenlegi magyar korszakot csak ideiglenesnek tartják. Általában véve a polgárság legnagyobb része jó hazafi s a »magyar állameszme« iránt hovatovább erősödik a tisztelet és ragaszkodás.” S hogy ne legyen oly komor a társadalomról alkotott kép, nyomban hozzátette: „A szerb és német ajkú ifjak egymással versenyezve tanulják a magyar nyelvet a gymnasiumban és polgáriban. Szóval a város, mely még 1848-ban az »odbor« egyik székhelye volt, mindinkább simul a hazai alkotmányos viszonyokhoz” – írta Kiss Lajos Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című útirajzában.

Az újvidéki Piukovich Sándor 1909-ben ifjúi lelkesedéssel és elkötelezettséggel, a kései megbékélés szándékával Kossuth Lajos működése címmel magyar, szerb és német nyelven jelentette meg az 1848-as magyar szabadságharc hősének pályarajzát, gondolván: „A rövid értekezésből is megtanulhatjuk azt, miként kell hazánkat szeretni, és miként kell érte feláldozni mindent.” Munkájában az 1836-i pozsonyi országgyűlésen történt fellépésétől kezdve a forradalomban és a szabadságharcban játszott döntő szerepének áttekintése után a bukásig, a világosi fegyverletétel tragikus pillanatáig követte nyomon Kossuth Lajos pályájának alakulását, mígnem 1849. augusztus 17-én, a szabadságharc hőse Orsovánál elhagyta szeretett hazáját. Piukovich Sándor kötetének megjelenése után mindösszesen öt év telt el a szarajevói végzetes merényletig.