Ortutay Gyula a magyarországi néprajztudomány, ezen belül a folklorisztika egyik legnagyobb és legmeghatározóbb alakja. Az 1930-as évektől a szövegfolklorisztikai egyéniségkutatással foglalkozó úgynevezett budapesti iskola vezéregyéniségévé vált. 1946 és 1956, majd 1958 és 1978 között ő volt a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, 1967 és 1978 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának vezetője is. Szervező tevékenységének köszönhetően megteremtődtek az etnográfusképzés és a néprajzi kutatás intézményes keretei, számos néprajzi folyóirat indult útjára és kiadásra került az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon. Ortutay emellett jelentős közéleti szereplő is volt. 1942-től a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártban tevékenykedett. 1944-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre kérésére készítette el a kisgazdák művelődés- és oktatásügyi programját. A II. világháború után a Nagy Ferenc, a Dinnyés Lajos és a Dobi István vezette kormányban is a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be.
De miért is elevenítjük fel Ortutay Gyula alakját egy Szabadka történelmét bemutató tárcasorozatban? Jung Károly jeles néprajzkutatónk a Híd folyóiratban megjelent több tanulmányában is igyekezett felhívni a figyelmet Ortutay Gyula szabadkai gyökereire.
„Ortutay Gyula Szabadka szülötte, itt született 1910-ben [március 24-én]. Két év múlva azonban szülei Szegedre költöztek, mivel az apa, aki egy szabadkai napilap munkatársa volt, Szegeden vállalt hírlapírói szerkesztői munkát. Bár ezáltal kapcsolata tulajdonképpen meg is szűnt szűkebb hazánkkal, később is nemegyszer emlegette, hogy nyelvében szabadkai maradt, nem tanulta el a szegediek annyira jellemző ö-ző dialektusát. Egyetemi tanulmányait a szegedi egyetemen fejezte be, s néprajzi érdeklődése Solymossy Sándornak, a kiváló néprajztudósnak hatására alakult ki benne” – olvasható Jung Károly a Híd 1978. áprilisi számában Ortutay halála kapcsán megjelent írásában.
A nagy magyar néprajzkutató emellett 1974 februárjában a Szabadkai Városi Múzeum meghívására, amelynek ekkor Székely Tibor volt az igazgatója, egy előadás erejére ellátogatott szülővárosába. Ortutay naplójában – amelyet Jung Károly a Híd 2010 júniusi számában megjelent tanulmányában idéz – így írt erről:
„[1974. 2. 17.] Tegnapelőtt autóval elmentem Szabadkára, és este előadást tartottam a régi városháza dísztermében a magyar balladáról. Gimnazista lányok balladákat szavaltak, a díszterem zsúfolásig megtelt, s úgy ünnepeltek, ahogy a hazatérő városuk szülöttét szokás. A tékozló fiút nem emlegették, s erre tán nem is volt indok. Meghatódtam az üdvözlés szerb és magyar mondatain, ott ültek a nézők közt a szabadkai rokonok majd teljes számban: a Némethek [a múzeumi tárlók egyikében a város virilis polgárainak névsorában felfedeztem Németh Mihály dédapámat is], ott volt az újvidéki egyetemről Bori Imre, a rektorhelyettes stb. stb. – a város ügye volt az előadás . Pedig a kedves és boldogtalan Mikuska Milka, néprajzos kollégánk, a Múzeum igazgatója, a »világjáró« Székely Tibor féltek, hogy nem lesz nagy közönség. Tudod, magyarázták, Szabadka nehézkes, álmos, a kultúra keveseket érdekel, kevesen leszünk, valószínűleg, de aki eljön, az kitűnő, művelt ember. Nem akartam vigasztalni őket, hogy Ambrus Zoltán, Kosztolányi vonatkozó írásait ismerem – az este aztán nemcsak megcáfolta, fellelkesítette őket. Engem is meghatott, ma is hatása alatt vagyok: boldog voltam, jókedvű, eszembe jutott a gyerekkorom, s örültem, hogy egymást gyűlölő rokonaim legalább egy pillanatra megbékültek. Tegnap Németh Laciéknál... ebédeltem... Nagy ebéd volt, bácskai, aztán Palicson keresztül Öcsivel indultunk haza. Előbb elmentem, megkerestem a Gréczi utcát, ebből nyílik egy kis mellékutca, zsákutca – ott születtem én egy kis, kétablakos földszintes házban... Megálltam a ház előtt a soványka februári napfényben, egy kicsit nézelődtem, de minden álmeghatottság nélkül – örültem, hogy 64 év után ezt a házat is láthattam... aztán ebédelni mentünk... Jó volt, felajzott ez a két nap, s ezért szántam beteg kézzel is az írásnak magam – nem futja többre: eltört a kocsirúd. Félek, nehezen reparálható.”
Ortutay Gyula 1978. március 22-én hunyt el Budapesten.
