2024. április 25., csütörtök

A háború – és ami mögötte van

A világot egyéni, családi és ennél nagyobb közösségi ambíciók alakítják. A világtörténelem kezdete óta. Ezen célok eléréséhez pedig gyakran háború a szentesítő eszköz. Háborúba vezetjük saját közösségünket, vagy konfliktusra sarkallunk más népeket saját célunk eléréséhez. Fegyver nélkül – ez a (világ)politika. Carl Philipp Gottlieb von Clausewitz óta tudjuk: a háború nem más, mint a politika folytatása, csak más eszközökkel. Egy világégés ostora pedig mindig a többségen, a civileken, az átlagembereken csattan.

Pici babát kezében tartó édesanya, síró gyermekek, vonuló családok – ez a látvány fogad az Asztély–Beregsurány határátkelőhelynél, ahová tömegével érkeznek a menekültek néhány nappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Közben az orosz invázió hetedik napjáig már több mint kétezer civil vesztette életét a harcok során az ukrán adatok szerint. Nincs olyan ép erkölcsű ember, aki helyeselne egy háborút. A háborúban meggyilkolt emberek életét sem eszme, sem pénz nem adja vissza. Egy fegyveres konfliktus morálisan igazolhatatlan. Ettől még létezett, létezik és valószínűsíthetően létezni is fog. Emberi életeket oltottak ki akkor is, amikor a NATO „Irgalmas angyal” hadművelet címszóval Szerbiát bombázta. Emberi életeket oltottak ki Szíriában és Afganisztánban, amely konfliktusok alatt az amerikai tudatipar hősöket kreált saját gyilkosaiból (egyebek között – Amerikai mesterlövész címmel – propagandafilmet forgatott a helyi gyermekeket lemészároló katonáról). A világ akkor hallgatott, most hangos. A jelenben helyesen, a múltban helytelenül. A legtöbb általunk ismert mese története a jó és a rossz állandó küzdelme köré épül, ahol a gonosz végül mindig elnyeri méltó büntetését. Ha a háborúról szóló híreket szemlélem, szinte csak egy narratívát látok: Oroszország a gonosz, Ukrajna az áldozat, Amerika pedig most erkölcsi bíróként, aggódóan szemlélődő szereplőként tetszeleg a történet káoszos kavalkádjában. Az első és a második állítás minden bizonnyal megállja a helyét. De tényleg ennyire egyszerű lenne a jelen történet? Ennyire fekete-fehér?

A hidegháború után a győztes (Amerika) és a vesztes (Oroszország) félnek is érdeke volt egy semleges ütközőzóna kialakítása és fenntartása a két kontingens között. Egyes források szerint zárt ajtók mögött született is erről egy megállapodás, amelyet a nyugati fél lépcsőről lépcsőre rúgott fel, s mára amerikai rakétaállomások vannak telepítve Oroszország határainál. Röviden összefoglalva ezen történet következő lépcsőfoka lett volna Ukrajna amerikai bekebelezése, amelyet az orosz fél – állítása szerint – nem hagyhatott. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az Amerika-barát ukrán kormány évek óta tiporja sárba az őshonos kisebbségek – köztük nemcsak oroszok, hanem kárpátaljai magyarok – jogait, amivel szintén az orosz medve szőrét huzigálták. A háború soha, semmilyen körülmények gyűrűjében sem lehet indokolt, de fontos leszögezni, hogy egyes döntéseket a nyugati hatalmak az orosz medve vehemenciájának ismeretében léptek meg. Az előttünk zajló háború minden bizonnyal egy nagyhatalmi harc folytatása a hajdani kétpólusú világrend kizárólagos vezetői között.

A közelmúltban az a megtiszteltetés ért, hogy Wittner Máriával, 1956-os szabadságharcossal készíthettem interjút. A beszélgetés legemlékezetesebb üzenete az alábbi tézis volt: „Legyünk észnél, mert nemcsak személyek kerülnek Isten ítélőszéke elé, hanem a nemzetek is.” Ne legyen kétségünk: a végső ítélőszék elé nemcsak azon közösségek kerülnek majd, amelyek háborúba taszítják saját népüket, hanem azok is, amelyek saját gyarlóságuktól vezérelve más népeket küldenek a gyilkolás útjára. A (világ)békének nincs alternatívája!