2024. április 25., csütörtök

Eltemetett emlékek

„Amíg élünk, nem felejtjük el ezt a napot. Elkezdődött! Erre ébredtünk reggel… Mint egy szörnyű katasztrófafilmben, csak ezt nem nézzük, hanem átéljük. Nem tudni, meddig tart, mi lesz a vége… Jó volna felébredni ebből a lidércálomból. A legtöbb, amit tehetünk, hogy imádkozunk a békéért” – olvasta dermedten a népszerű közösségi oldalon az egyik kedves ismerőse bejegyzését, aki néhány száz kilométerrel meg néhány országhatárral odébb él. Aztán újra elolvasta. Majd még egyszer. Egyszerűen nem tudta továbbgörgetni a hírfolyamot, pedig milyen egyszerű mozdulat lett volna. Olyan, amit naponta százszor, sőt akár ezerszer is megtesz, miközben az új információk hatására már el is felejti mindazt, amit néhány pillanattal korábban látott. Ezek felett a mondatok felett azonban képtelen volt átsiklani a tekintete, bármennyire is szerette volna. Képtelen volt meggátolni, hogy az egész testét, az egész lényét átjárja az a húsba vágó fájdalom és azt a mérhetetlen düh, amit abban a pillanatban érzett.

Már gyermekként sem csupán a könyvekből meg a filmekből ismerte a háború fogalmát. Közvetlen közelről ugyan nem volt részese a fegyverropogás okozta fojtogató fájdalmaknak, legfeljebb a tévéhíradók tudósításaiból hallhatott azokról a borzalmakról, amelyeket azoknak kellett átélniük, akik éppen ott éltek, ahol a harcok dúltak, vagy éppen onnan voltak kénytelenek elindulni az ismeretlenbe, a jobb élet reményében, feladva mindent, ami egész addigi életüket meghatározta. Nem értette.

Ahogyan nem értette azt sem, miért kell mindenkinek bujkálnia, miért kell összerezzenniük az embereknek, valahányszor megcsörren a telefon vagy megszólal a csengő. A hosszú áramszüneteket akkor még nem élte meg különösebben nagy nehézségekként, bár tudta, hogy nem normális az, ami körülötte zajlik, olykor talán még élvezte is a pokrócba begubózva, gyertyafény mellett zajló hosszas kártyázásokat meg azokat az egyszerű, eszköztelen játékokat, amelyeket a szülei azért találtak ki, hogy ők minél kevesebbet érezzenek abból a rendkívül nehéz helyzetből, amelynek a részeseivé váltak. Csak hosszú évek múltán szembesült azzal, milyen önzetlen odaadásra lehetett szükség részükről ahhoz, hogy ilyen módon próbálják meg könnyedebbé, elviselhetőbbé és – ami talán a legfontosabb – élhetőbbé tenni számukra a nehéz, elviselhetetlen és élhetetlen valóságot.

A hosszú sorban állások idején édesanyja kezét szorongatva figyelte a körülötte lévő embereket, némiképp irigyelte azokat, akik még idejében észbe kaptak, és kissámlit vagy összecsukható széket is vittek magukkal, így könnyítve meg a várakozás olykor keservesen fárasztó, végeláthatatlanul hosszú óráit. Sokat tanult tőlük. De nemcsak tőlük, hanem róluk is. Az emberekről, a viselkedésükről, a konfliktusok kialakulásáról és megoldásáról, valamint azokról a tekintetekről, amelyekkel a megengedettnél nagyobb mennyiségű cukor, liszt vagy olaj valódi zsákmányként való megkaparintását követően találkozott a bolt ajtaján szemlesütve kiosonók és diadalittasan kivonulók között.

Aztán felidéződtek benne azok a pillanatok is, amikor a harci repülők dübörgéséről meg a mérhetetlen pusztítást okozó bombák robbanásáról szólt az esti híradó, másnap reggel pedig az iskolában nem írták meg a régóta halogatott dolgozatot, sőt óráik sem voltak, mert hazaküldték őket. Nem értették pontosan, mi történik, azt azonban mindannyian tudták, hogy nagy a baj, úgy érezték, mintha kihúzták volna a talajt a lábuk alól, mintha arra kényszerítették volna őket, hogy kilépjenek abból a közegből, amely az otthonuk mellett az egyedüli valódi biztonságot nyújtó hely volt számukra, és amelynek fontossága talán éppen a mindennapok részévé válás hiányában értékelődött fel igazán az életükben.

A vijjogó sziréna hangját sem tudja feledni. A lelkének legmélyebb rétegéig és gyomrának legbelsőbb pontjáig hatoló hang hallatán még ma is összerezzen a teste-lelke, valahányszor meghallja, pedig feléjük nem túl gyakran szálltak a repülők, és az sem volt különösebben jellemző, hogy tömegek zsúfolódjanak be a dohos föld alatti óvóhelyekre, mégis mindenki azonnal elindult valahova, amikor meghallotta azt a bizonyos hangot, valahova, ahol nagyobb biztonságban érezhette magát, mint ott, ahol éppen volt.

Mindig is szerette volna jó mélyre eltemetni magában ezeket az emlékeket, mert bár tudta, hogy végérvényesen sosem lesz képes megszabadulni tőlük, úgy érezte, könnyebb lenne túltennie magát rajtuk, ha soha nem gondolna rájuk. De bármennyire is szerette volna, olykor-olykor akaratlanul is újra előbukkantak az emlékezete mélyéről, váratlanul, egy kép, egy hang, egy mondat hatására. És rá kellett döbbennie arra is, hogy a menekülő emberek szenvedésének fájdalmas pillanatait bemutató képkockák, a csendet fülsüketítő vijjogásával megtörő szirénahang és a közösségi oldalak végeláthatatlan forgatagát hosszú percekre megállító mondatfoszlányok hatására felidéződő érzelemkavalkád, valamint a szomorú valósággá szövődő lidérces álom és a tehetetlen dühvé alakuló görcsös tenni akarás legkézenfekvőbb találkozási pontja aligha lehet más, mint a segítségnyújtás és az ima. Az ima a békéért és az emberekért.