2024. április 24., szerda

Háború és aljasság

Háború van. Meg választási kampány. Ráadásul kampányháború is. Úgy gondoltam, egyikről is, másikról is érdemesebb hallgatni. Úgyis inkább a szörnyűségről, az embertelenségről, az aljasságról írna az ember. („Szégyen a szó, ha nem vigasz.”) Mert ilyen helyzetben csak fekete és fehér létezik, nincs átmenet, nincs árnyalás. Mindkét esetben az egyik le akarja győzni a másikat, ez a cél; vagy demokratikusnak mondott eszközökkel, vagy erőszakkal.

A kívülálló pedig szörnyülködik, segít, amikor menekültek százezrei vonulnak át a határon: játékukat szorongató gyerekek, elcsigázott anyák és öregek. A befogadók pedig erejüket megfeszítve igyekeznek ellátni őket. Mi biztonságosnak tűnő távolságból együttérzően bámuljuk a tévét, videót, képeket. A rossz emlékeket pedig igyekszünk elhessegetni. Azokat, amelyek a kilencvenes évekből maradtak bennünk. Azt hiheti a háború közelségét meg nem élt tapasztalatlan, hogy két-három évtized elegendő a riasztó emlékek feledésére, de nem. A bizonytalanság, félelem a behívóval kopogtatóktól, az elüldözéstől, a bombázásoktól. Készülődés a távozásra, a kötelékek elvagdalására, aztán megkönnyebbülés a biztonságos túloldalon, vagy szinte ugyanolyan megkönnyebbülés, amikor a rendőr visszaküld a határról: megpróbáltam, nem rajtam múlott. Át kell ezt élni ahhoz, ha nem is szerencsés az élmény, hogy mások háborújának a tragédiáját szinte a magunkénak érezzük. Sajnáljuk, hogy a derűlátásunkból nem tudunk átadni a mostani sorstársaknak: túléled, és jó lesz a vége. Úgysem hinnék.

Míg a képeket szemlélem, keresem a híres nemzetközi segélyszervezetek fölcímkézett aktivistáit, de sehol sincsenek. Vagy a sajtó elhallgatja őket? Vagy a helyi önzetlenek jól megvannak nélkülük? Pedig ezúttal meggyőződhetnének arról, hogy mi a különbség a határátkelők felé vonuló meggyötört menekültek és az aktivisták által támogatott, határkerítést rohamozó férfi migránsok között.

A háború sötét, fekete, sok gyásszal jár. Lehet mögötte jogos követelés, de arról hallgatni kell, mert amikor a fegyvereké a szó, onnan a támadónak nincs semekkora igazsága.

Előlépnek a jóság szószólói, a bűnöket skandálók tömege. Főnökeik, vezetőik pedig fegyverek tömkelegét indítják útnak az országukat védelmezők megsegítésére. Olyanok is beállnak a sorba, akik ilyet sok évtizede nem tettek. Gondolnak arra, hogy így több lesz az áldozat és a menekült? S ha a támadó is növeli a tétet? Igaz, békeidőben is tapasztalhatjuk, hogy a döntéshozók a józanságot sokszor hátrahagyják. Harcok idején az észszerűség még könnyebben elveszhet: fegyverrel a békéért! Legyőzheti-e a rossz a rosszat? Az érzelem az értelemmel száll harcba.

Úgy gondoltam, minderről érdemesebb hallgatni, ha a magyar ellenzék miniszterelnöki posztra ácsingózó vezére nem aljasul még lejjebb szokásos önmagánál. Legföljebb ostobaságának fokát mérhetjük azzal, hogy szerinte Orbán Viktor miniszterelnök a felelős az orosz–ukrán háború kirobbanásáért. Azt a véleményét viszont a háborús napokban végképp nem a kárpátaljai magyarok javára szánta, amikor megállapította, hogy „ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy azért nagyon sok kárpátaljai magyar inkább oroszpárti lehetett”. Lealacsonyodásának mélypontjára ér, amikor a magyarok (is) otthonaikat elhagyva, az életüket féltve menekülnek, ő a választási győzelme érdekében kezd fejtegetésbe: „Az is tény, hogy míg korábban át kellett aznap jönniük a határon, és a lakhatatlan ingatlanba bejelentkezett kétszáz egyikeként leadták a szavazatukat a Fideszre. Most nem kell átjönni, mert már itt vannak. Tehát hogy azok, akik átjöttek hatvanezren, azok jelentős része szerintem magyar szavazópolgár, tehát ők valamivel könnyebben fognak tudni szavazni.”

Nem csak a háború sötét és félelmetes.