2024. április 19., péntek

Terítéken: a mikrofonosok

Szentesi Zöldi Lászlóval a magyarországi választás hangulatáról, az újságírók helyzetéről és a gasztronómiai élvezetekről is beszélgettünk

A balkáni konyha szerelmese Temerinbe látogatott – ezzel a szalagcímmel is futhatott volna az a találkozó, amelyen Szentesi Zöldi László újságíróval a magyarországi politikai hangulatról és választási lehetőségekről beszélgethettek a helyiek. Az aktuális témák mellett azonban bennünket az is érdekelt, hogy a Magyar Nemzet lapszerkesztőjét mi csábítja újra és újra Vajdaságba, hogyan vélekedik a sajtó mai helyzetéről és mi határozza meg mindennapjait.

Hét évet töltött a Duna Televíziónál, hetet a Magyar Hírlapnál, majd ötöt a Magyar Nemzetnél. Hetedik munkaévében köszönt el a Magyar Demokratáktól, hogy február közepétől újra a Magyar Nemzetnél folytassa a munkát. A hetes szám kísérti Önt, vagy Ön generálja a hetes váltókat?

– Hét év a magánéletben is fordulópont: számtalan ismerősöm van, aki hét év után szerelmes lett, vagy éppen elvált. A munkahelyeken is gyakori ez az 5-7 éves váltás. Hozzá kell tennem, hogy a sajtóban a hét év hosszú rabszolgaság: felér 700 évvel. Elismerő ennyi időt eltölteni egy újságnál vagy egy televíziónál. Főleg egy olyan világban, ahol általában fél év után útilaput kötnek az ember talpára, vagy éppen önként távozik. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elégedetlen: ahol dolgoztam, ott igyekeztem megállni a helyem. 52 évesen szerintem vállalható, hogy egy újságírónak 4-5 munkahelye volt életében. A Magyar Nemzet pedig számomra nem is igazi váltás, hisz öt évig már dolgoztam a lapnál. Lapszerkesztőként most nagyon sok ismerős és sok új barát is körülvesz, úgyhogy nagyon jól érzem magam.

Nem sokkal a munkahelyváltás előtt bejelentette, hogy csatlakozik a FideszKDNP kampányához.

– Nem vagyok pártember. Voltaképpen kényszerűségből érdekel, mert politikai újságíró vagyok. Őszintén sokkal jobban vonz a fenekező horgászat, a Ferencváros mérkőzés, vagy a balkáni konyha...

Ha így van, akkor miért nem ezekhez pártol?

– Egyfelől azért, mert annyira nem vagyok jó sem a Ferencvárosból, sem a balkáni konyhából, sem pedig a fenekező horgászatból, hogy ezekből meg tudjak élni. Ez a gyakorlati oka. Másrészről viszont szeretem az újságírást: huszonnégy éves koromtól kezdve jól érzem magam ebben a munkakörben. Azt szokták mondani, hogy sokkal jobb, ha az ember abban próbál fejlődni, amihez ért. Tény viszont az, hogy másfajta kihívások elé néz az ember ötven év felett, mint huszonnégy évesen. Sok minden történt ugyanis az elmúlt huszonnyolc évben. A munkám miatt kerültem a politika közelébe is. Az elmúlt ciklusokban többször részt vettem kampányokban, politikai műsorokban, sőt: a Hír Televízióban és az Echo Televízióban saját politikai műsorom is volt. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak is, hogy elvállaljam azokat a felkéréseket, amelyek a mostani választással kapcsolatosak. Szívesen látogatok el oda, ahol kíváncsiak egy egyszerű újságíró véleményére. Így kerültem Temerinbe is: az itteni barátaim hívtak meg, és abban az örömteli helyzetben lehet részem, hogy úgy beszélgethetek a temerini magyarokkal, hogy egy részük magyar állampolgárként szavazni fog a magyarországi választáson. Ez különös örömmel tölt el.

A Magyar Nemzethez visszatérve a Huncut pici gazemberek című írásában így fogalmazott: „A győztes úgyis az lesz, aki többet dolgozik, segíti a többieket, bízik a jövőben, nem pedig a huncut pici gazemberek.” Nos, tisztázzuk az elején: Ön szerint ki a győztes, és kik a gazemberek?

– A kifejezés nem tőlem származik, bár elég jól hangzik, hogy „huncut pici gazember”. A kifejezést egyébként Márki-Zay Péter ellenzéki jelöltre mondta egy vele alapvetően rokonszenvező, ugyanazon a politikai oldalon álló közgazdász. A cikk alapvetően erről szól. Az Ön által idézett mondat azonban szerintem az élet mélyebb összefüggését is megvilágítja. Nem csak politikáról beszélünk: sportversenyekben vagy az élet más területein is általában az szokott győzni, aki a munkát komolyan veszi, és megpróbálja a legjobbat kihozni abból a helyzetből, amelybe került. Versenyhelyzetben, döntetlen állásnál, vagy kevés különbségnél a gondviselés, vagy mások szerint a szerencse a végén amellé áll, aki többet tett a sikerért. A mostani választási kampányban szerintem az ellenzék több hibát vétett eddig, mint a kormányoldal. Lehet, hogy április 3-án ennek a sok hibának meglesz az eredménye. Persze az is lehet, hogy másképp lesz. De épp ez a szép a politikában, hogy ezeket a kihívásokat nem látjuk előre.

Melyek azok a konkrét eredmények, ami miatt Ön úgy gondolta, hogy a FideszKDNP mellé érdemes állni?

– Úgy gondolom, hogy a jelenlegi kormány politikája világos és kiszámítható. Nagy csodákat itt nem lehet várni. Nyilván kapaszkodnak az eredményekbe, hisz az elmúlt 12 évben nagyon sokat tud felmutatni a Fidesz–KDNP. Magyarországon soha nem történt annyi beruházás, ilyen nagy arányú munkahelyteremtés és családi kedvezmények, mint az elmúlt években. Ugyanakkor megtörtént a közjogi alkotmányos kérdések kiterjesztése is, például a külhoni magyarságra. Ennek alapján úgy ítélem meg, hogy jó munkát végzett a kormány. Ami viszont az ellenzék helyzetét illeti, ott valószínűleg problémát okozhat „a fasisztáktól a kommunistákig terjedő hatalmas ív”, ahogyan maga Márki-Zay Péter fogalmazott. Az összefogás, amelyen az ellenzék nyugszik, még egy hónappal a választás előtt is keresgéli az útját. Nem látják világosan, hogy milyen értékek és üzenet mellett kellene megfogalmazni azt, hogy alkalmasabbak az ország vezetésére, mint a jelenlegi kormány. A választóknak nyújtott „ajánlatcsomag” tekintetében továbbra is politikai ámokfutás jellemzi az ellenzéket: meggondolatlan mondatok tucatját hallhattuk Márki-Zay Pétertől, amelyeket rendszerint kínos magyarázkodás követett. Nem világos számomra, hogy az ő személyét, és ezt a ki nem kristályosodott politikát hogyan tudják balról és jobbról képviselni ebben a pártszövetségben. Ezen nagyon sokat kell még dolgozniuk, és kérdés, hogy az elkövetkező egy hónap elegendő lesz-e arra, hogy bebizonyítsák: alkalmasabbak az ország vezetésére, mint a jelenlegi kormányzó erők.

„A profi politikus közelébe sem juthat egy bátor mikrofonos” – írta az egyik bejegyzésében. Ezzel kapcsolatban két kérdés is felvetődött bennem: az egyik az, hogy vajon most kivel beszélgetek?

– Hát, nem egy profi politikussal, hanem egy újságíróval. Viszont fontos megmagyarázni, hogy ezzel a mondattal mire próbáltam utalni: nem biztos, hogy egy miniszterjelöltnek egy vidéki művelődési ház mellett, félhomályban, tizenöt percig kell vitatkozni egy újságíróval, aki félig-meddig elállja az útját, és egy mikrofonnal a kezében kérdéseket tesz fel. Fordítsuk meg a képletet: nem hiszem, hogy Orbán Viktor egy egyébként rokonszenves ellenzéki újságíró kérdésére az utcán tizenöt percig magyarázkodna. Úgy gondolom, hogy a politikusnak nem kell erőszakosan ismertetni azt, ami a fejében összeállt. Egyszerűen ajánlatot kell nyújtania, lehetőleg olyan formában, amely elfogadható az emberek számára. Ezzel a mondattal tehát csak arra szerettem volna utalni, hogy egy politikusnak körültekintően kell eljárni olyan helyzetekben, amikor mikrofonvégre kapják.

Továbbgondolva ezt a mondatot: Ön szerint a bátor mikrofonosok és a megközelíthetetlen politikusok világát éljük? Hogyan látja a média helyzetét határon innen és túl?

– A mi szakmánk nagyon megváltozott az elmúlt 30 évben. Amikor újságíróként kezdtem dolgozni, akkor egy utcai interjú folyamán tízből kilenc ember megállt és nyilatkozott. Talán jobban is tisztelték az emberek egymást, és a sajtó híre is jobb volt a mindennapokban. Pár évvel ezelőtt viszont a történelmi magazinom számára készítettem utcai interjút, és tízből egy ember állt meg. Pedig csak a tatárjárásról kérdeztem, nem pedig arról, hogy melyik párttal szimpatizálnak az emberek… A sajtó helyzete tehát nagyon megváltozott. Ennek fő oka mégsem az, hogy az emberek élete felpörgött és bizalmatlanok az újságírók iránt. Sokkal inkább az, hogy az emberiség történetének legnagyobb hírközlési forradalma zajlott le az elmúlt húsz évben. A mobiltelefonok, az internet megjelenése olyan közel hozta a világ különböző részein élőket egymáshoz, hogy eltűnt a személyesség, visszaszorult az emberekben a józan szeméremérzet, és ehelyett ma már az újságírásban is azok mutatják az irányt, akik agilisek, szemtelenek és rámenősek. Ezzel alapvetően nem lenne baj, a mi szakmánk mindig ilyen volt, de a lerohanó, a „politikus elé ugorva teszem fel a kérdést” típusú hozzáállás hagy maga után némi kivetnivalót. Senkinek nem ártott meg, ha udvariasabb, vagy jobban tiszteli a másik embert: ezen a téren sok tanulnivalónk van még.

A tapasztalat beszél Önből, hisz produktív munkásságot tudhat maga mögött: íként külpolitikai, történelmi, néprajzi témában jelentek meg kötetei, ugyanakkor írt szépirodalmat, sőt gasztronómiai könyveket is. Beszélgetésünk folyamán már felmerült, hogy a balkáni konyha szerelmese. A jelenlegi hangulatban Ön mit ajánlana a magyar nemzet asztalára, és mit a kisebbségben élő magyarok terítékére?

– A vajdaságiak asztalára mindenféleképpen a gurmanska pljeskavicát ajánlom. Ezzel engem teljes mértékben le lehet venni a lábamról. Szeretem a mućkalicát és a szerb halászleveket is: minél délebbre haladunk a Tisza mentén, annál fűszeresebbek. A szerb konyha török hatású, van egy balkáni régi rétege, de a magyar hatás és a bécsi konyha polgári hagyománya is benne van. Ugyanúgy, ahogy a magyar konyhában is. Ebből a szempontból egy bácskai magyar nagyon szerencsés helyen él, mert a magyar és szerb konyha varázsával a legnagyobb probléma egy január elsejével kezdődő fogyókúra. Magyarkanizsa és Újvidék között ugyanis kimondottan figyelni kell a vonalakra. A magyar nemzet terítékének összeállításánál viszont először szülővárosom, Szentes ételei jutnak eszembe. Itt azonban sokkal inkább a hazai alapanyagok beszerzését szorgalmaznám: vissza a tanyasi élethez, ahol jó minőségű zöldségeket, tejtermékeket és húsokat lehet beszerezni. A balkáni konyhát is azért szeretem, mert van egy olyan rétege, amely a kedvenc magyar ételeimmel rokonítható. A Dél-Alföldön a lecsó vagy a tarhonya épp olyan kedvelt, mint Szabadkán a bunyevácok körében. A lecsó típusú, paprikás és paradicsomos ételeket pedig a magyarok mellett a bolgárok és a szerbek is kedvelik. Ezek nem véletlenek: a történelem folyamán átöröklött hagyaték a mai napig összeköt bennünket. Jó lenne, ha Aleksandar Vučić államelnök és Orbán Viktor miniszterelnök legközelebb a politika mellett a mućkalicáról is elmélkedne egy sort – zárta gondolatait képletesen a Magyar Nemzet lapszerkesztője.