2022. július 1., péntek

A luktól a töpörtyűig

Azt olvasom a keresztrejtvényben, hogy „lyuk (tájszó)”. A megfejtés azonban nem lik, hanem luk. Egy tanár pedig tanácsért fordult az E-nyelv szakemberéhez; csak egy részt idézek a gondjaiból: „Huszonéve pedagógus vagyok, és van egy számomra értelmezhetetlen szó, ez a »luk«. Tanítóként »lyuk, lyukas, lyukaszt« stb. formában tanítom a szavakat, ám a gyerekek mindenütt azt hallják és így is használják, hogy »luk, lukas, lukaszt«. Szélmalomharcnak érzem, mert azért sem hajlandóak a szavakat »lyuk, lyukas, lyukaszt« stb.-ként használni, még írásban sem.” Megkérdezi a nyelvész tanácsadót, hogy érdemes-e harcolni, vagy a nyelvi változások „túlnőttek rajta”.

A Magyar értelmező kéziszótárban a luk valóban népies megjelöléssel szerepel, az újabb szótárakban (pl. a helyesírási szabályzatban is) ez olvasható: „luk v. lyuk”, ami arra utal, hogy köznyelvinek tekintik a luk szót is. Vagyis létezik két nyelvváltozat, de egyik sem helyezhető a másik fölé. (Magyarán: a keresztrejtvény félrevezető.)

Természetesen bőven találhatunk ilyen „kétes” szavakat a nyelvünkben, amelyek köznyelvivé váltak, vagy éppen még nyelvjárásinak tekintjük őket, de nagy területen használatosak a beszédben. Vannak nyelvészek, akik szerint a köznyelv és a nyelvjárás elkülönítésének nincsenek is kizárólagos nyelvi kritériumai. Persze mércéi léteznek, pl. a nyelvterületünknek csak kis részén beszélik, még ha szinte mindenütt ismert is a szó, gondoljunk a pityókára (krumpli, burgonya), esetleg a tik (tyúk) szóra; más szavakat pedig a többség meg sem ért.

Sajátos jelenség, hogy a szűkebb környezetükben tájszólásban beszélő emberek, amikor „köznyelvi környezetben” szólalnak meg, igyekeznek „szélsőségesen” megfelelni a többség által beszélt nyelv (köznyelv) szabályainak. Áttérnek például a zárt e (ë) helyett a nyílt e gyakran erőltetett használatára, pedig az e hang megterheltsége miatt az ë-t többen is be szerették volna emelni a köznyelvbe, ennek élharcosa volt Kodály Zoltán. Az sem mellékes, hogy a használatának jelentésmegkülönböztető szerepe is van. Mi, ezen a vidéken élők, jól tudjuk, hogy az elmëntëk? kérdésre az a válasz, hogy „maradunk”, ahelyett, hogy visszakérdeznénk: kik mentek el? (Amikor az e hang megterheltsége kerül szóba, sokaknak Mekk Elek, az ezermester bábfigura jut eszébe, íme két idézet tőle: Szerezzetek be cserepeket, és rengeteg deszka meg szeg kell nekem; rengeteg eszemmel már kieszeltem…)

Véleményem szerint a köznyelvi elvárások iránti megfelelés miatt lett mostoha a föl igekötő és határozószó, mivel azt hihetjük róla, hogy az ö-ző nyelvjárásból vettük át, pedig nyelvtanilag ugyanúgy helyes a használata, mint a fel változaté. Emellett, miként az ë, úgy a föl használata is csökkenti az e hang túlsúlyát a beszédben. (Mennyivel jobban hangzik a fölemelkedik, mint a felemelkedik.) Ennek ellenére gyakran tapasztalhatjuk a médiumokban, hogy a mikrofonba nyilatkozó riportalany föl- igekötőjét írásban „fölülbírálja” az újságíró vagy a lektor, és ott már fel- igekötő olvasható. Pedig változatosabbá teszi a nyelvünket váltakozó használata. Az ö használata más esetekben is előnyös, pl. a felesleges, perel, seper helyett a fölösleges, pöröl, söpör.

Disznóvágások idején különösképp érdemes megemlítenünk a töpörtyű szavunkat is. Annál is inkább, mert az a téves képzet alakult ki róla, hogy tájnyelvi szó, a helyes változata a tepertő lenne. Igaz, az értelmező szótár „kissé népies”-nek írja le. Hallani lehet a médiumokban nyilatkozókat, akiknek megpróbáltatást okoz a tepertő kiejtése, mégis megteszik egyszer-kétszer életükben, mert igyekeznek megfelelni a köznyelvi elvárásoknak. Pedig az etimológiai szótárban az olvasható róla: „Kiolvasztott zsírszalonna összetöppedt darabja. Mondják tepertőnek is. Elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak a töpörödik igéből, tkp. töpörödő; a szóvég a sarkantyúéhoz hasonló alakulat. A tepertő illabiális változat (mint söpör – seper).”

A vőfény szavunk viszont kilóg a sorból, mert ezt valóban tájnyelvinek tekinti a szakirodalom; a köznyelvi megfelelője a vőfély. Némely nyelvészkedő úgy véli, hogy azért nevezik vőfénynek, mert a „vőlegény fénye”. A Magyar etimológiai szótár szerint eredetileg vőfél volt, a (régen vőlegény is) és a fél elemekből tevődik össze: a vőlegény (segítő)társa. Többtucatnyi alakváltozata javarészt a népetimológiának tulajdonítható, egyszersmind annak, hogy összetett voltát s elemei jelentését a beszélők többsége régóta nem ismeri fel – olvasható a szótárban. Vajdaságban a vőfény változat terjedt el, ma is legtöbben ezt használják, de erdélyi újságban is olvastam már a nyelvjárási kifejezést. A használata korántsem szűk körű, erre bizonyítékul szolgálhat egy kiadvány is. Budapesten jelent meg 1878-ban az Alföldi vőfény-könyv, a fedőlapon ez is szerepel: Írta Vetró Lőrinc, Szegednek szülötte, több lakodalmuk verselő vőfénye.

A Kalangya 1942. évi január–februári számában pedig a horgosi lakodalomról ezt olvashatjuk: Ezen a napon a vőlegény valóban „kiskirály”, a menyasszony „kis királyasszony”, ahogyan a vőfények szólítják.

Ismeretlen forrásból ered a Kisvőfény című versike, amelynek befejező versszaka így szól: Vőfény, vőfény, kisvőfény, / lábon járó verőfény. / Az leszek én, nem titok, / jó nagyokat rikoltok.

Nem kell hát fejét venni annak a megszólalónak, aki szinte köznyelviként használja a vőfény kifejezést, persze egyéb alakváltozatai – bőfény, főfény, vőfér, lőfény stb. – már igencsak távol állnak a köznyelvtől.