Összetett dolog az iskolai nevelő-oktató munka, mert nem csak azon a cselekményen múlik, ami az osztályterem falai között zajlik egy intézmény nyújtotta feltételek között. A siker érdekében a tanárnak amellett, hogy kitűnő előadóművészi képességekkel kell rendelkeznie, rátermett nyelvésznek, matematikusnak, tudósnak kell lennie, megfűszerezve felkészültségét egy kis pszichológiai és egészségügyi hozzáértéssel is. És akkor még hol van a szülők „jóindulatúan támogató” hozzáállása, és a gyermek magával hozott tudása és intelligenciaszintje, ami megint csak szerteágazó tényezőkön múlik?! Meg aztán az is lényeges, hogy a gyermek-tanító együtt hogyan illeszkedik be az adott osztályközösségbe, megtalálja-e egymással a közös nevezőt. A magukra valamit is adó munkaadók már régen rájöttek, hogy egy cég sikerének kulcsa lehet a csapatépítés. Ugyanúgy az eredményes tanügyi munkának is. Ezekre pedig az osztálykirándulások fantasztikus alkalmat adnak. Amikor kiszakad a közösség a tanteremből, módosulnak a körülmények, és olyan feltételeknek kell megfelelni, ami jelentősen életszagúbb, mint a tantervekben megfogalmazott célok. A gyerekek rákényszerülnek szociálisan felelősen gondolkodni és viselkedni önmagukkal szemben, de társaink felé is, megvigyázni mások értékeit. Emellett, ha az oktató jól kihasználja a pillanatot, a tananyag is sikeresebben a fejekbe vésődik, amikor egy szurdok mellett elhaladva a kanyargó buszban hallják a földrajzkönyv tartalmát. Vagy ha a saját szemükkel látják Közép-Szerbia árvízveszélyes, de az erdőktől lecsupaszított hegyeit, a szeméthegyekben úszó, emlékkeresztekkel szegélyezett utak mentét. És az is feledhetetlen lehet, ha egy vár falának támaszkodva hallanak információkat, miközben páratlan látvány terül el az óratorony mellől a városra.
Az én korosztályom még azon bosszankodott, hogy az akkori rezsim stoptáblát tett a külföldi kirándulásokra. Ez abban az időben volt, amikor még fizetnünk kellett a határon 10 márkát, ha elhagytuk az országot. Néhány évre rá azt az újítást vezették be, hogy csakis idegenforgalmi irodák szervezhetnek a tanintézmények számára csoportos utazásokat. Ennek indokolt oka volt az, nehogy valaki rászaladjon műszakilag alkalmatlan autóbuszra. Amit meg is lehet érteni, a módosult feltételek miatti áremelkedést már kevésbé. Ma viszont oda jutottunk, hogy két éve belföldi kirándulásokat sem tehetnek a gyerekek a járvány okán, és ebben a pillanatban bizonytalan, hogy hogyan alakul a helyzet az év végéig. A több hétig tartó szervezésre szánt idő pedig vészesen elkezdett visszafelé peregni. És ez ellen még csak fellázadni sem lehet. Igazából, hogy a kirándulások várólistára való helyezésében van-e logika, az szerintem kétséges, hiszen a vírus ugyanúgy lesben állhat az iskolai tanterem ajtajából, mint az autóbusz üléseiről. Faluhelyen ezt a hiányosságot rátermetten tudják pótolni bizonyos mértékben egy ügyesen megszervezett kerékpártúrával, vagy gyalogtúrával a közeli folyó mellé, vagy tóparthoz, esetleg szomszédos településre. Ami egészséges mozgásra ad lehetőséget, kibillentve a telefont, billentyűzetet simogató gyermeksereget a szoba falai közül. Viszont nem pótolja azt az eufóriát, amikor kifordul az autóbusz az iskolai parkolóból, és egyszerre lendülnek meg a karok az aggódó szülőkével, akik a búcsúzáskor néma fohászt küldenek csemetéjük felé. És nem adja vissza azt a fantasztikus életérzést a gyerekeknek, hogy ha néhány órára is, de elszakadtak picit az otthon melegétől, és egyedül vették az irányt a mindenfélével tarkított nagyvilágba. Ez is egy lépcsőfok a felnőtté válás hosszú folyamatában.
Valaha, amikor még a 80-as, vagy a 90-es években, de akár a 2000-es évek első felében tömve voltak a vajdasági oktatási intézmények osztálytermeiben a padok, a népszerű középiskolai szakokon túljelentkezések miatt izgultak a nyolcadikosok, másként álltak hozzá az egész rendszerhez a tanügy „napszámosai” és a diákjai is. Nagyobb fegyelem és figyelem uralkodott az iskolákban, és nem vigyáztak óvón minden egyes tanulóra, mint a hímes tojásra. Pedig akkor is jöttek-mentek a vírusok, tüntetések, sokan mondtak búcsút vidékünknek. Ma már óvatosak az iskolák, nehogy még egy érzékeny lelkű gyermek sértődése miatt a szülő úgy döntsön, más iskolába, vagy – mint oly sokszor – más országba teszi át csemetéjét. Mindannyiunknak vannak sérelmei diákéveiből, valószínűleg többen futottunk rá olyan oktatóra, akinek inkább egy ügyfelektől mentes irodában, vagy valamilyen gyárcsarnok szállítószalagja mellett lett volna a helye, mint gyerekek közelében. Mégis túléltük, és az a tapasztalat is arra volt jó, hogy felkészítsen bennünket az életre. Merthogy később a munkahelyeinken, vagy egy hivatalban is volt szerencsénk az effélékhez. Úgy gondolom, hogy körülöttünk minden dolognak van valamilyen értelme, és remélhetőleg ez a kirándulásoktól mentes időszak is tartogat magában tanulságokat. Még ha ebben a pillanatban nem is látjuk, hogy mit.
