2022. július 3., vasárnap

Az első film

Tim Burton lett a befutó. A hosszú, hirtelen jött szünet egyik napján előkerült a Charlie és a csokigyár című film.

Mindeddig a rajzfilmek és az animációs filmek sorakoztak a repertoáron. A filmek világába még nem igazán sikerült belépni, kivéve akkor, ha egy-egy hős rajzolt formában jelent meg a vásznon. A legújabb streamszolgáltatók pedig már besorolják a családi filmeket is a gyerekcsatorna kínálatai közé, így olykor rábukkanunk egy-egy esélyes alkotásra.

Igaz, a gyerekek mai mesenézési szokásai merőben eltérnek attól, amikor mi, szülők néztük a „dobozt”, mert a hétéves fiam számára vicces a kocka formájú, gombokkal díszített Grundig tévém, amely a szülői ház egyik szekrényének a tetején pihen. Pedig számomra egy csodadoboz volt. Előtte ülve vártam az esti mesét – a maci fogmosása volt a kedvencem. S ha olykor sikerült véletlenül elkapni az egyik csatornán a Mézga család egy-egy részét, akkor az külön öröm volt, mert apának is elnyerte a tetszését, így közösen nézhettük. Vasárnap délután ünnepi hangulatban ültem a nappaliban, s alig vártam a Disney-összeállítást és az előtte lévő Delta című műsort, aminek a zenéje hallatán még ma is mélyebbeket lélegzem. Mára gyökeresen megváltoztak a rajzfilmnézési szokások. Manapság akkor nézhetnek rajzfilmet a gyerekek, amikor csak akarnak, és annyit, amennyit a szülő megenged. Nekünk kell hát irányítani a mennyiséget és valamilyen mértékben a minőséget is.

(Illusztráció – Pixabay.com)

De mit nézzünk a gyerekkel, amikor már szinte minden rajzfilmet láttunk, és miként ússzunk megfelelően az amerikai tömegkultúra özönvizében? A mai rajzfilmek többsége ugyanazokat a jól bevált elemeket ontja, amelyek a legtöbb „rágógumi” filmben megtalálhatók. Nagyon fárasztóak tudnak lenni az erőteljes effektusok, az akciójelenet hátán akciók, és az egyre hangosodó és fokozódó zenei rémálom, amelynek következtében egyszer lehalkítjuk, majd a már receptszerűen érkező nyugodtabb pár perc alatt pedig hangosítjuk a készüléket. Már megnéztük azokat az alkotásokat is közösen, amelyeket én is szerettem. A többségük sikerrel járt: a Mumin völgy lakói, A dzsungel könyve, A Vándorló palota és a többi japán Ghibli Stúdió-féle alkotás. Több újabb animációs film is közös kedvencünkké vált, mint amilyenek a Gru, A kis kedvencek titkos élete, A fantasztikus Róka úr és még néhány Wes Anderson rendezte animációs film. Persze, megnéztük a Frédi és Béni, a Pink Panther és a többi sorozat formájú filmeket is.

Így hát gyorsan elfogytak a nézhető rajzfilmek. Tim Burton alkotásai nem kifejezetten gyermekfilmek. A Nagy Hal, Beetlejuice, az Ollókezű Edward filmek a sajátos meglátású amerikai rendező rajongóinak a kedvencei. A Charlie és a csokigyár is egy sötét hangulatú, színeiben is groteszk, olykor meghökkentő és excentrikus figurákkal (mint amilyen Willy Wonka, Johnny Depp megformálásában) teletűzdelt alkotás. Ez a film valójában egy feldolgozás, hiszen Gene Wilder főszereplésével már 1971-ben elkészült egy gyerekfilm a történetből.

Az egyedi látványvilág miatt a film készítése is érdekelt bennünket, így hát megnéztük az erről készült kisfilmeket is, amelyekből kiderül, hogy a filmben valódi csokifolyó, rengeteg mogyorót vizsgáló igazi mókus és több tucatszor felvett jelenetek sorjáznak. A látványvilág mellett, Willy Wonka arcjátéka, különc figurája, az elegáns ám játékos jelmezek, és a gondosan megírt szójátékok szintén nagy szerepet játszottak abban, hogy minél többször megnézzük a filmet. Jót szórakoztunk az utálatos gyerekkaraktereken, és persze Deep Roy egyedi játékán, aki egymaga személyesíti meg a sok száz umpa-lumpát, akik Wonka úr csokigyárának dolgozói, és egy-egy résznél énekkel és mulatságos tánccal jelennek meg. Heavymetal-paródia, musicalszámok és sokszor megjelenő, magával ragadó mimika teszi művészivé ezeket a jeleneteket.

Mindez a farsangi jelmez elkészítésében is a segítségünkre vált. A bordó bársonyzakó és a cilinder lettek a hőn áhított jelmezbáli kellékek. S már izgatottan várom a pillanatot, amikor néhány év múlva talán Ollókezű Edward is színre lép.