2022. június 28., kedd

Mire tanítottak meg a rajzfilmek?

Gyakran ragadtunk néhány órára a televízió képernyője elé testvéreimmel akkoriban. Százszor is képesek voltunk ugyanazt a rajzfilmet megnézni olyan színtű izgulással és beleéléssel, mintha valójában először látnánk. Később a filmek hatása alatt szerepjátékokat játszottunk az adott mese világában, számtalanszor újraélve a rajzfilm sztoriját. Amikor egy ilyen játékra került sor, a gonosz szerepére persze soha nem vállalkozott senki. Mindenki a kiválasztott film hősének szerepében szeretett volna tetszelegni, ezért általában kiszámolós játékokkal, vagy kő-papír-ollóval döntöttük el, ki is nyerje el. Akkoriban természetesen soha nem gondolkodtunk el rajta, hogy pontosan miért is szeretett volna mindenki főhős lenni. Több mint egy évtized távlatából merült fel bennünk a kérdés egy családi beszélgetés alkalmával: Vajon milyen hatást fejthettek gyermekkori személyiségünkre ezek a rajzfilmek?

– Oroszlánkirály, Aladdin, Hercules – csak néhány Disney-mese azok közül, amelyeken testvéreimmel felnőttünk. Szinte az összes, általunk imádott rajzfilmben megfigyelhető volt a jó és rossz, valamint az isteni és istentelen mércéjének folyamatos vívódása. A főhőseinket a történetírók mindig csupa pozitív tulajdonsággal ruházták fel: önfeláldozó, alázatos, tisztelettudó, kedves. Míg az ellenük küzdő gonoszt kapzsinak, gyarlónak, tiszteletlennek és gőgösnek mutatták be. A legtöbb rajzfilmben, amely a két ellentét párharca köré épült fel, persze mindig a morálisan jónak bemutatott fél került ki győztesen. És ez így volt szép. Az akkori mesék hordoztak magukban egy olyan rejtett üzenetet, miszerint ha betartjuk ezeket a normákat, ha mi is „jók” leszünk, akkor csakis mi kerülhetünk ki győztesként életünk meséjéből. Nem véletlen tehát, hogy mindig a hős szerepét akartuk magunkra vállalni testvéreimmel. Talán ezen jelenség hatását is önmaga hiányával összehasonlítva tudjuk a legjobban vizsgálni. Ehhez pedig nem is kell annyira messzire mennünk az időben.

Láthatjuk, mára a rajzfilmgyártás területére is betört egy olyasfajta kritikai gondolkodás, amelynek lényege, hogy leértékeli a valódi tudást, a múlt értékeit, emellett mindent relativizál. Valóban igaz, hogy az élet korántsem fekete vagy fehér. Jogos az az állítás is, miszerint a gyerekeknek meg kell tanítani, hogy Szókratész után feltegyék a kérdést: Miért? Viszont az is igaz, hogy ezek a fent részletezett történetek nekünk egyfajta eligazodásként, morális mérceként, kapaszkodóként szolgáltak gyerekkorunk káoszokkal telített küzdővermében. Ám mi történik akkor, ha egy generációt semlegességre, a jó és a rossz hiányára tanítjuk? Tulajdonképpen megfosztjuk őket a képességtől, hogy morális ítéleteket hozzanak. Megfosztjuk őket attól, amire ma ismert társadalmunk, jogrendszerünk, hitünk, vallásunk, emberségességünk épül. Megfosztjuk őket attól az adottságtól, attól a gondolkodásmódtól, amely megkülönböztet bennünket az állatoktól. Alapvető emberi tulajdonság, hogy az igazságot keressük. Ezt elvenni a jövő generációjától óriási hiba.

Fontos, hogy a gyermekek képesek legyenek elsajátítani a morális mérlegelés képességét, hogy tudják, amit tesznek, az épp a jó vagy a rossz kategóriába tartozik. Ha jót tesznek, az sikerélményként építse lelkük várát, ha rosszat, attól legyen bűntudatuk. Kultúránk arra épül, hogy van helye az igazságnak az életünkben: ha azt mondjuk, nincs igazság, el vagyunk veszve. A jó és a rossz szembenállásának vizsgálata pontosan erre tanít meg bennünket. Az igazság keresésére. El kell hinnünk, hogy létezik igazság az emberi motivációk, az emberi gyarlóság mögött. Ezekre tanítottak meg bennünket gyermekkorunk rajzfilmjei.