2022. december 9., péntek

Emlékek a fiumei vasútról

A délvidéki vasúttól történő búcsúzásomból nem maradhat ki annak legfényesebb fejezete, a budapest–fiumei vasút emléke sem. A történelmi Magyarország kiegyezés utáni, fényes polgári korszakának egyik legnemesebb vívmánya a vasúthálózat rohamos léptékben történt, a lendületes gazdasági fejlődést elősegítő kiépítése volt. Kenedi Géza A Quarnero, Fiume és Abbazzia (1884) című könyvének beköszönő soraiban írta: a nyári utazás olyan természetes része volt a XIX. század életrendjének, mint a váltóadósság. Az akácfa virágzása táján kellett valami a kiaszott érzékeknek: nyugalmas bércek a szemnek, verőfényes láthatár a léleknek. „Ímhol a vasút is elébe kerül már kora tavasszal a civilizációban sínylődő emberiségnek. A cseresznyevirággal kihajtanak a körutazási jegyek. Búzaszenteléskor kínos de olcsó kéjvonat ablakából nézheted végig 50 község búcsújáró népét.” S ha pompás utazásra vágyik az ember, rendre a tenger felé veszi az utat, elutazik oda, ahol a csodák világa várakozik a szárazföld szülöttjére, ahol „a végtelen víztükröt a napsugár kéklő zománccal vonja be, s a Quranero csöndes szigetcsoportjai fürödnek az enyhületes verőfényben. A parton pihenésed, a vízben gyógyulásod leszen” – vélte nem titkolt rajongással Kenedi Géza.

A magyar irodalomban kimeríthetetlen az adriai, ezen belül a fiumei élmények sora, s szinte mindegyik útirajzban-beszámolóban kiemelt szerep jut a vonatnak – ezen belül pedig annak a csodának, amikor a hegyszorosok félhomálya után végre megnyílik a láthatár, s az utas megpillantja a kéklő Adriát. Amikor Szabó Lőrinc a Karsztokon átrobogva, a felkelő nap sugarainak fényében megpillantotta a tengert, így foglalta versbe a csodát: „csattog a hűvös magasság, / és fordulunk, s egyszerre csak, / mintha elfújták volna, jobbról az utolsó fal leszakad, // és hangtalan, kék robbanásként / végtelenné nyílik az ég / s vele nyílik egy másik ég is, / mintha alánk terítenék: // a borzongó, kékhúsú tenger.” (Trieszt előtt). Versében a költő azoknak a nyomában járt, akik hangot adtak az Adriával való találkozás élményének. A lelkes rácsodálkozások sorát Wesselényi Miklós a Naplótöredékek 1836. június 1–13-i följegyzéseivel nyitotta meg, ő még a lovas hintó ablakából tekintett a tájra: „A hegyekről leszállva egy darabot téren megy az út, de ezen tér kődarabokkal van beterítve. Ezen teret Grobniknak hívják. Erről az a rege, hogy IV. Bélát itt szorították meg utoljára a tatárok, ő a boldogságos szűzhöz folyamodott, s ez a hegyekről a tatárokat kőesővel verte össze.” A postakocsik korszaka után az 1873-ban megépített Budapest–Fiume vasút új dimenziót adott az élményeknek. Megszületésében döntő szerepe volt Kossuth Lajosnak, aki a Pesti Hírlapban megjelent Duna és Fiume (1842) című írásban így érvelt a vaspálya mellett: „Igen – mondjátok – de a fiumei vasút csak Horvátországon, az illyr ábrándok fészkén mehet keresztül; igaz, de épp azért igen szükséges, országbiztossági tekintetben szükségesebb, mint más akármi. Tehát vasút a Dunától Fiuméhoz!” 1845. szeptember 14-én azután az ő vezetésével jött létre a vukovár–fiumei vasút felépítésére vállalkozó társaság. Kossuth a következő hónapban Fiumébe utazott, hogy segítse a vasútépítők munkáját. Útjáról így számolt be a feleségéhez intézett levelében: „E sziklák között, ahol egy kis völgy van, a legszebb ültetvények, s midőn az ember a magyar kapunak nevezett óriási sziklatörésen keresztül robog, s jobbra a Recina irtózatosan szép völgyét, balra a Tersati várromos sziklahegyet, maga előtt a kedves Fiumét, s előtte a szép tengeröblök szigeteivel s Istria partjával, árbocaival, vitorlás hajóival megpillantja, az emberszem kevés felfogni e pompás látványt; feszül a kebel, elakad a lélegzet, s az emberszív minden érverése egy nagy imádság!” (Kossuth Lajos levele feleségéhez, 1845) Kolmár József Fiume és a magyar tengermellék (1846) című munkájában erről így írt: „Az új kor új szükségeket teremt – monda tovább Kossuth, ki nemzete figyelmét a magyar tengerpartra vezetni oly hatályosan buzgólkodik –, nekünk Fiuméhez vasút kell!! E határozatban hazánk jövendőjének egyik kulcsa rejlik; és ha e nemzet minket el nem hágy, a vasút meglesz, s benne egy olyan mű leend alkotva, melyhez hasonlót e büszke világ nem sokat mutat, mely a magyar névnek dicsőséget vivand ki, minőről eddig alig álmodánk.” Egy új világ az, ami felé megyünk, írta Kenedi Géza idézett munkájában, s ennek a meglátásának kettős értelme volt: új világ volt a tenger csodálatos látványa, és a lehetőségek korlátlan világa, amit a vasút a polgárnak biztosított. A Dunától a Quarneróig (1890) című könyvében újra kísérletet tett a tengerrel való találkozás élményének megfogalmazására: „A szem hosszú ideig nem tud betelni azzal a dús színpompával, melyet a délszaki vidék azúrkék tengere, sziklás szigetei, öblei, távoli ligetei és a közelben kuszált hegytömegei nyújtanak.”

A palánkai polgári fiú- és leányiskola tanára, Tolnay János és diákjai 1910. május 7–13. közötti osztálykirándulásuk során Fiume, Buccari és Abbázia csodáit tekintették meg. Tanulmányi utunk (1910) című beszámolójában így írta le tengerrel történt találkozás pillanatát: „Őszinte csodálkozás moraja zúgott fel, midőn a sziklák közül egyszerre csak előbukkant a tenger. Magunk alatt láttuk a mélyen fekvő Buccari öblöt, az Isztriai félszigetnek hosszan elnyúló hegyláncát, a Quranero öböl szélesen elterülő vizét, a rajta himbálódzó halászhajókat s különböző irányban haladó gőzősöket. Most mindenki a vizet nézi, észre sem vesszük, hogy az utolsó alagút sötétje borul ránk. Kijutva belőle előttünk van Fiume kikötőváros.”

A budapest–fiumei vasút csodáinak egyike a vonatnak a Dunán, a gombosi hídon történő átrobogása volt. Herceg Jánost Módosulások (1989) című könyvében azt az izgalommal teli pillanatot örökítette meg, amikor a Zomborba szegődő gombosi cselédlányok piros papucsban végigfutva a Szlavóniába induló vonat mellett, sült halat kínáltak az utasoknak. „Mert a szerelvény mintha csak az ő kedvükért állt volna sokáig, s nem azért, mert vizet kellett vennie a mozdonynak, mielőtt átkelt volna a Duna hídján, hogy azután nagyokat fütyülve eltűnjön a zöld erdővel borított hegy alatt, fönn az erdődi Cseh grófok kastélyával.” A vasút fölszámolásával, úgy tűnik, elvesztek a klasszikus csodák is.