2022. augusztus 9., kedd

Lyukas kályhacsövekből szökik az élet

Juhász Tibor: Amire telik

Juhász Tibor kétségtelenül a magyar irodalom szociográfiai táborát erősíti. A bemutatkozó verseskötete (Ez nem az a környék), majd a szociografikus prózakötete (Salgó blues) után a Scolar Kiadó gondozásában tavaly megjelent Amire telik című könyvével is az a célja, hogy közelebb hozza a szegénységet. Az igazi szegénységet, amiről szokásunk elfordítani a fejünket. A salgótarjáni származású szerző több vele készült interjúban is elmondta, hogy számára nem csak a szépirodalmi mű létrehozása a fontos, ezt a folyamatot munkának és feladatnak is tekinti, a versírást terepi munka, alapos megfigyelés előzi meg. A hatásvadászatot mellőző, szikár, kemény hangvételű szövegek dísztelenek, már-már csupaszok, lényegre törőek. A versekben kitapintható társadalmi feszültség a hangadás fontosságát húzza alá.

A versek Magyarország különböző területein játszódnak, amelyeket a szegénység kapcsol össze. Juhász a társadalom perifériájára szorult rétegét állítja a költészet színpadára, betanult szövegek és szerepek nincsenek, a megvilágítás pedig úgy hiteles, ha a szerző nem használ erős reflektorfényt. Ez az a réteg, amely miatt bizonyos környékeken szinte lehetetlenség eladni az ingatlant, a háztartásaikban nincsenek meg az alapvető háztartási gépek, ezért csak olyan ételeket vásárolnak a segélyből vagy a minimálbérből, aminek a tárolásához nem kell hűtő. Juhász valósághű precizitással mutatja be a társadalmi ranglétra alacsony fokáról lecsúszott embereket, a feljebb kapaszkodni nem tudókat vagy nem akarókat, a munkásosztály apró hőseit, akik sose kapják meg időben a fizetésüket.

Scolar Kiadó, Budapest, 2021, 68 oldal

A kötet egy igen erős kezdéssel indul, a Szökés címmel ellátott szöveg nem kertel. A kizárólag az ösztöneiket követő emberek megállíthatatlan zuhanására saját maguk is rásegítenek, ha a helyzet úgy kívánja. A szerző minden drámai túlzás nélkül, tényként közli a nyomort, például azt a jelenséget, hogy ha elfogy a tűzrevaló, akkor nekiesnek a háztető szétbontásának, a szabad ég alatt, még kiszolgáltatottabban melegednek.

Az ösztönök olyannyira elhatalmasodnak a versek szereplőin, hogy már-már állatias vonásokat vélünk felfedezni rajtuk, mintha süllyedőben lenne bennük az ember. A fiatal szerző ezt kiválóan szemlélteti a Fizetés nélkül című versben olvasható bolti jelenettel, amikor egy széldzsekis fiú a vákuumos szalámit tömi magába, hogy csillapítsa az éhségét. Ijesztő és szomorú a látvány, ahogy valaki rágás nélkül csak nyeli a szintetikát, nyeli az életét. A máról holnapra élés passzív és aktív feszültséget szül, agresszióból, nemi erőszakból nincs hiány ezeken a környékeken. Aki ebbe születik bele, annak ez a normális, és kérdéses, hogy ha lehetőséget kap, tud-e majd integrálódni. Az Ahogyan otthon című vers nagycsoportos óvodása a sarokba ürít, mert otthon úgy szokás, és ezzel el is veszíti a közösségbe épülés lehetőségét.

Szűk életterek, összeszűkült látóhatár, és a teljes kivonulás a világ történéseiből. Az évszakokat csak abban tudják megkülönböztetni egymástól, hogy mennyire fáznak, termésekről, illatokról, ünnepekről itt beszélni nem lehet. A szeméttel való fűtés gyenge meleget ad és még piszkosabbá teszi a levegőt. Ilyen ez a kötet is, ahogy haladunk benne előre, egyre fojtogatóbb a bűz, a levegő, mindent kitölt a penész, a lassú rothadás. A lírai én nem fél bemerészkedni a lepusztult tömbházak parányi és dohos lakásaiba, a szegregátumba, vagy a munkáslakótelepre, nem vádol, nem ítélkezik, egyszerűen csak bemutat, kitakarja a pusztulást.

Juhász Tibor versei a valóságot tárják elénk, egy olyan valóságét, amitől félünk, amitől undorodunk, amiről azt gondoljuk, hogy nem a mi problémánk, nincs hozzá közünk. A borítón látható közkútból folyó víz mindenkié, van, aki a kutyáját itatja meg vele, van, aki a szomját csillapítja, és van, akinek a havi tisztálkodás eszközét jelenti. Az arányok viszont nem jók, ha a mélyszegények és a közkutak számát nézzük.