2024. április 25., csütörtök

MagyarZó Pistike messéi

A híradó megtekintése után egyik este atata aggódóan nyugtázta, hogy irtó eseménydús napok járnak, minden jel arra utal, hogy egy új világrend kialakulásának a küszöbén áll a világ.

– Történelmi korszakot élünk, Tematild – fogalmaza kissé fennkölten a fater, azt azonban elfelejtette elárulni, hogy akkor ez most nekünk jó vagy sem.

– Uopste nem érdekelnek a historikus idők, Tegyula – legyinte amama –, a történelemnek úgysincs jövője. Azt mondják, 2050-re az emberiség egyötöde demens lesz. Arra tehát, ami jelenleg történik, a most élők közül aligha fog bárki is emlékezni. Arról nem is beszélve, hogy mi itt most káo az aranykorban élünk, és én még azt se nagyon érzékelem!

– Pedig a Vučko minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy érezzük, zomzédasszony – csipkelőde az éppen betoppanó Zacsek –, a napokban már hetedszer futott össze a testvérének nevezett kínai kollégájával, Hszi Csin-pinggel, és annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy a találkozóra előirányzott húsz helyett harminc percig társalogtak.

– Acélbarátság az övéké – egészíté ki az öreg –, legalábbis így tett a kínai elnök. Aminek örömére az év végéig aláírásra kerül a zabadkereskedelmi egyezmény a két ország között.

– Ez pontosan mit jelent, Tegyula? – kérdé a muter.

– Nagyjából azt – válaszola atata –, hogy ezentúl majd vámmentesen szállíthatjuk Kínába a csirkelábat, a disznókörmöt és hamarosan a pálinkát is, ők pedig majd nekünk ugyanúgy minden mást.

– Ha lesz rávalónk, hogy megvegyük őket! – csóválá a fejét az öreglány.

– Azon cseppet se aggódjon, zomzédasszony, ha valamire netán nem futná, adnak majd ők nekünk kölcsönt, csak vásároljunk tőlük! – magyaráza a Zacsek. – Ahogyan a Kormányos Anna fogalmazott: ezzel a megállapodással a gazdaságunk számára a határ a csillagos ég!

– Csak a végén nehogy sokba kerüljön nekünk ez a játék határok nélkül – élcelőde a fater.

– Én nem értek ezekhez a politikai játszadozásokhoz, ám azt tudom, ha valami nem tetszik – dünnyöge amama –, és az nagyon nem tetszik, hogy amikor a napokban átmentem a boltba, otthagytam több mint három pirost, és kézben hazahoztam mindent, amit vásároltam!

– Mi tagadás, a dübörgő inflációval kissé elszaladtak az árak – bólogata a Zacsek –, száz szerencse, hogy van pénz bőven még osztogatni is. A nyugdíjasok a héten kaptak fejenként húszezer dinárt, és a Vučko azt is bejelentette, hogy ha az áprilisi választásokon nyernek, tavaszra a fiatalok újabb száz-száz euró állami támogatásban részesülnek!

– Ahogy a zállamfő elbűvészkedik a százeurók osztogatásával, nem csodálkoznék, ha egy nap az ő portréja kerülne a zöld bankjegyre – trollkoda az öreg.

– Attól tartok, hogy előbb-utóbb meglesz ennek a böjtje – csóválá a fejét a muter. – Úgy viselkednek, mintha az Amit ma elkölthetsz, ne halaszd holnapra! mondatra esküdtek volna fel.

– Vannak ezzel így mások is – jegyzé meg a Zacsek –, még a húsz piros jóformán meg sem érkezett a számlájára, a zanyósom máris bejelentette, hogy le akarja cserélni a porszívót, a mixert meg a tésztagépet, de lehűtöttük, hogy az talán kicsit sok lesz, különben is jobban teszi, ha valamicskét félretesz, mert elnézve az energiaügyi helyzetet, nem kizárt, hogy hamarosan korrigálni fogják a villanyáram árát, és nem árt, ha van egy kis tartalék.

– Az energiaügyről jut eszembe – mondá atata –, olvastam a sajtóban, hogy az EU kemény zankciókat helyezett kilátásba a zoroszokkal szemben, ha netán nekimennének Ukrajnának. Figyelembe véve, hogy Európa jócskán függ a zorosz gáztól, ez egy kicsit vicces fenyegetőzés, nem?! Olyan, mint a neked ugrok, mint a láthatatlan ember a fotocellás ajtónak!

– Nem, mert a Putyin kijelentette, hogy nem használják geopolitikai fegyverként a gázt az érdekeik elérésére – fejtegeté az öreglány.

– Na most akkor megnyugodtam! – fortyoga a Zacsek. – Kezd már rettentően idegesíteni ez a fegyvercsörtetés Ukrajna körül. Mintha nem lenne elég baj a világban, a klímaváltozástól a járványon keresztül a nagy jövés-menésig!

Mondta volna tovább is, ám zegénynek pittyent a telója, jelezve, hogy rögtön menjen haza.

– Jól mondja a zomzéd – állapítá meg a fater miután egyedül maradtunk –, valóban nagy a jövés-menés a világban. Hozzánk is egyre többen jönnek a földkerekség minden tájáról dolgozni. Olvasom a sajtóban, hogy nemsokára újabb 12 ezer építőmunkás érkezik Ázsiából.

– A világvégéről idejönnek az építkezéseken dolgozni meg kaját kiszállítani, az idevalósiak meg elmennek Németbe gürizni – sóhajta amama.

– Valakinek Zerbia a Németország – szögezé le az öreg.

– A Rio Tinto óriáscég is valószínűleg Zerbiában akar hétvégi nyaralókat adományozni a legzorgalmasabb alkalmazottjainak – közlé a muter.

– Honnan szeded ezt a badarságot, Tematild?! – hörtyene föl atata.

– Egyáltalán nem badarság, Tegyula! – így az öreglány. – Különben meg logikai gondolatmenettel jutottam erre a következtetésre. A Kormányos Anna, ugye, nemrég bejelentette, hogy vége az együttműködésnek a bányamultival, a helyi lakosok elmondása szerint azonban a brit-ausztrál vállalat továbbra is vásárolja a telkeket Nyugat-Zerbiában. Szerinted, miért?! Nyilván azért, mert megtetszett nekik a táj, és zabadidejükben itt szeretnének majd kikapcsolódni. Pláne most, hogy semmiféle bányászati munkálatok nem fognak zajlani a térségben, és a környezet is tiszta marad!

– Bizonyára így van, ahogy mondod, Tematild – kuncoga a fater –, ám nemcsak a riótintósok üdülnének, hanem a pórnép is alig várja már a hétvégével és a Valentin-nappal egybekötött államiság napját, állítólag minden téli turistaközpont dugig megtelt erre az időszakra. Ami, ugye, nem baj, csak utána nehogy a kórházak is megteljenek, merthogy a zomikron irtó fertőző kistestvére is megérkezett Zerbiába.

– Ha már itt tartunk, Tegyula – így amama –, rég csavarogtunk, két éve, amióta tart ez a fránya korona-nyavalya, gyakorlatilag ki sem mozdultunk, zerelmetesek napjára nem utaznánk el mi is valahova?

– Hallod, valami jó disznótoros rendezvényt szívesen meglátogatnék – töprenge a pocakját simogatva az öreg. – Például egy töpörtyűfesztivált!

– Ez aztán a romantika – fanyaloga a muter –, rózsaszállal sétálni a rozsdás üstökben, saját zsírjukban sercegő zsírdarabkák közt!

– No de, Tematild! – tiltakoza atata. – A töpörtő manapság ínyencségnek számít. Valódi dëlikätész!

– Most, hogy mondod – gondola bele amama –, tényleg az, többe kerül, mint a sertéscomb meg a sonkaszalámi!

– Majd kapsz belőle egy kis zacskóval Valentin-napra bonbon helyett – incselkede a fater.

– Csak, légy szíves, tedd majd szívecskés tasakba – kacérkoda az öreglány.

Évődésüket hallgatva egy nemrég olvasott vicc jutott az eszembe.

– Drágám, mondd, hogy szeretsz!

– Szeretlek.

– Mondd azt, hogy imádlak, életem, te vagy a mindenem!

– Imádlak, életem, te vagy a mindenem.

– Most mondj valamit magadtól is, kérlek!

– Aluggyááá’mááá’!

Pistike, sertésbonbonokat majszoló szerelemturista