2024. április 20., szombat

Magyar földterületeket koboznak el Beneš nevében

Több száz hektár (értékes) földterületet vett el a szlovák állam az utóbbi néhány évben a Beneš-dekrétumokat használva jogalapként. A pozsonyi Új Szó napilap leleplező írásából az is kiderül, hogy a károsultak között sok helybeli magyar lehet, akiknek felmenőit, a többi nemzettársukkal együtt, a II. világháború utáni esztendőkben meghurcolták, kisemmizték, megfosztották minden jogától, kollektíven bűnössé nyilvánították és megbüntették. A volt csehszlovák elnök nevéhez kapcsolódó hírhedt rendeletek alapján, amelyek maradványai jelenleg is a szlovák (és a cseh) jogrend részei, jóllehet összeegyeztethetetlenek az EU Alapjogi Chartájával.

Több száz hektár földet vett el a szlovák állam az elmúlt években magyarok lakta településeken a Beneš-dekrétumokra hivatkozva. A szerzemények értéke több millió euró lehet.

Az ügyre az épülő pozsonyi körgyűrű, a D4-es autópálya alatti értékes telkek eltulajdonítási kísérlete során derült fény még 2018-ban. A Szlovák Földalap (SPF) akkor névtelen bejelentés alapján felülvizsgált egy eljárást, ám arra jutott, hogy az állami autópálya-társaság (NDS) nem köteles a tulajdonosoknak fizetni a kiszemelt parcellákért, mivel azokat az állam 1945 és 1948 között elkobozta, s így a tulajdonát képezik.

Az esetekről a pozsonyi Új Szó közölt a minap részletes beszámolót. Ebből kiderül: 2019-től 2021 végéig 732 hektárnyi terület került a földalaphoz, vagyis ennyit kaparintott meg az állam. Ez összesen több mint ezer parcellát és négyszáz tulajdoni lapot jelent; első körben a dél-szlovákiai magyarlakta településeken kezdeményezték az elkobzott földek állami tulajdonba való átsorolását.

Gabriela Bartošová, az SPF korábbi vezetője két éve azzal indokolta az eljárást, hogy a parcellákat a II. világháború után – a Beneš-dekrétumok rendelkezéseivel összhangban – már elvették az örökösök felmenőitől, ezért azok valójában már régen az állam tulajdonába tartoznak. Jana Klein Grnáčová, a szlovák földalap egyik részlegvezetője szerint nem csak a magyarok által benépesített régiókra összpontosítanak, hiszen az egész ország területén vannak ilyen ügyeik. Állításának azonban ellentmond az az információ, hogy 2020-ban csak magyarlakta településeken koboztak el ingatlanvagyonokat.

Grnáčová nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi alapján választják ki a telkeket. A szempontok között említette a régiókban dolgozóktól származó információkat és a levéltári dokumentumokat. Azt nem árulta el, hogy mely levéltári iratok a mérvadóak. Elmondta viszont, hogy az 1945 után kitelepítésre kiszemelt személyek nevét tartalmazó listák fontos támpontot adnak az egykor félbemaradt vagyonelkobzások mai lebonyolításához.

A II. világháború befejezése után 73 304 vagyonelkobzási végzést adtak ki a csehszlovák hatóságok. A döntések gyakorlati megvalósítása azonban sok esetben elmaradt.

A jelek szerint a szlovák hatóságok most pótolják a mulasztást. Ám azt Ján Marosz, az SPF vezérigazgatója sem tudja megmondani, mi alapján választja ki hivatala azokat az ingatlanokat, amelyeket utána elkoboznak, hiszen mint felfedte, a földterületek tulajdonviszonyaiban nagy a káosz. Elárulta ugyanakkor, hogy ő bocsánatot kérne a magyaroktól és a németektől, de – mint megjegyezte – az Edvard Beneš volt csehszlovák államfő által megfogalmazott és róla elnevezett dekrétumok ügyének felülvizsgálata Pandora szelencéjének felnyitását jelentené. Szerinte a politikusok feladata, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a magyar kisebbséget ért történelmi igazságtalanságok valamilyen rendezéséről.

Németország és Magyarország II. világháborús szerepvállalása miatt Beneš – a győztes nagyhatalmak jóváhagyásával – 1945 áprilisa és októbere között 98 dekrétumot bocsátott ki, amelyek közül tizenhárom a csaknem hárommillió csehszlovákiai német és a több mint hatszázezer ottani magyar ellen irányult, háborús bűnössé és teljesen jogfosztottá nyilvánítva a két közösség mindegyik tagját. Elnöki rendelettel elvették az állampolgárságukat is. A németeknek minden vagyonát elkobozták és külföldre űzték őket (többségük Németországba menekült, jóval kevesebben Ausztriába), sokat közülük meg is öltek. A magyarok egy része maradhatott Csehszlovákiában (és élhetett évekig hátrányos megkülönböztetésben, megfélemlítésben), de a többieket (a becslések 75 ezer és 120 ezer közé teszik a számukat) arra kényszerítették, hogy 1947 tavasza és 1948 ősze között Magyarországra távozzanak a magukkal vihető kézipoggyásszal. További legalább 45 ezer magyart Csehországba deportáltak, ahol kényszermunkára fogták őket. A magyar közösséghez tartozók vagyona pedig – függetlenül attól, hogy marad(hat)tak-e az országban, vagy lakosságcserének címkézett művelet során a határon túlra elüldözték őket – „nemzeti gondnokság alá” került.

A vagyonuktól megfosztottak kártérítésére mind a mai napig nem került sor. Pedig a hírhedt dekrétumok egy részét később hatálytalanították. Igaz, a maradék még érvényes. Sőt ezek az egykori Csehszlovákia mindkét utódállamának, Csehországnak és Szlovákiának is a jogrendjéhez tartoznak. A szlovák parlament 2007-ben, az ország az uniós csatlakozása után három évvel, határozatban erősítette meg a Beneš-féle rendeletek sérthetetlenségét. Annak ellenére szavazott így, hogy azok összeegyeztethetetlenek az EU Alapjogi Chartájával.