Érdeklődő kérdést kaptam a madarak felől. Hogy vannak, mit csinálnak? Miként viselték ezt a hirtelen telet, a lezúduló havat, a viharos szelet, a pillanatok alatt megérkező, majd ugyanolyan hirtelen eltűnő, felszívódó tavaszt.
Az történt, hogy miután lelkesen, minél lelkesebben töltögettem az etetővé átalakított műanyag üveget – de nem a kétliterest, mert abba beleesett az eső, hanem egy ötliterest, aminek kivágott részét erős spárgával rögzítettük a flakon nyakához, így aztán tetőként funkcionált –, annál gyorsabban fogyott el a tányerica. Odáig jutottunk a madarak és én, hogy már minden másnap meg kellett töltenem a kétdecis poharat, hogy beönthessem a kiüresedett etetőbe.
Mondtam is, hogy ezek a cinegék bélpoklosak. Kérdezték tőlem, hányan vannak. Erre nem tudtam egyértelmű választ adni, de négyet számoltam össze. Mondták nekem, hogy lehetetlenség, ennyit négy cinke sem eszik. Még akkor sem, ha bélpoklos? – kérdeztem. Még akkor sem, válaszolta nekem állatorvos barátom. Gyanakodva figyeltem, nem a madarakat, hanem az állatorvost, hiszen nem madarász ő. Miképpen tudhatja? És honnan lehet benne ennyire biztos? Hiszen nem sok bélpoklos cinkét láthatott. Nem győztem meg, igaz, ő sem engem. Ezért szép beszélgetni.
Nekem speciel ilyen négy bélpoklos cinkém van. Zabálnak, mint a lovak, mondhatni.
Nem lehetséges, hogy galambokat etetsz? – ezt kérdezte tőlem harminc év barátság után. Amikor pontosan tudja, hogy a galambokat utálom. Vagy éppen emiatt kérdezte?
Szóba nem jöhet! – így horkantam fel. Vagyis dehogy! Nincs mifelénk galamb. Az állatorvos megvonta a vállát.
Néhány nappal később a házfalon egy hatalmas madárfos éktelenkedett. Még gelegonya is volt benne. Az egész hozzáragadt a házfalhoz, éppen szemmagasságban, így studírozhattam. Vajon mi lehet ez? Miféle madártól származhat ez a ronda és méretes rondítás a házfalon, alig pár lépésre az etetőtől.
Nincs itt hely kifejtenem az állatorvos önelégült vigyorával kapcsolatos érzéseimet. Mert szerinte ez bizonyíték! A madárszar mérete bizonyíték volna?!
Lesben álltam. Lesben ültem. Kukucskáltam. A derekam is beállt. De csak a négy cinkét láttam. Mígnem egy délután, miután kihúztam az utcára a kukát, visszafelé indulva felnéztem a szomszéd ház tetejére. Ahol két gerlice üldögélt. Egyébként a szomszéd ostorfáján laknak, mindenki tudja, csak azok állnak a fa alá autóval, akik még nem jártak erre. Egykedvűen bámultak rám. Lemeredtem. A vadgalamb nem galamb, a gerlicékkel szemben nincs bennem olyan undor, mint a galambokkal szemben, de mégis. Kieszik a cinkék elől a tányericát?! És az állatorvosnak van igaza?! Akkor nem én értek jobban a madarakhoz?!
Aznap ráadásul találkoztam az új szomszéddal az útkereszteződésben. Megálltunk néhány szomszédi szóra, ahogyan szokás is, letekertük az ablakot, és úgy beszélgettünk. Mondta, hogy elkészültek a madáretetők – lévén a szomszéd nagyszerű asztalosmester. Összeráncoltam a szemöldököm. Ugye, azt kértem, hogy széles rést hagyjon? Bólintott, hiszen erre kétszer is rákérdezett. Én marha! Maga tudta, hogy a széles résen a nagyobb madarak, mint gerle, galamb stb., odaférnek, és eleszik az elemózsiát a cinkéktől? Bólintott. Megint bólintott! Hozzá lehet toldani? Ezt kérdeztem szemlesütve. Szerencsére erre is bólintott. Mögöttünk dudáltak. Indultunk tovább. A fejünk felett elhúzott egy gerlepár.
