2022. július 1., péntek

Тrónok űrharca

A Térség (The Expanse) sci-fi sorozatról

A sorozatrajongóknak két olyan típusa van, akiket nem igazán kényeztetnek el a gyártók, legyen szó televíziós csatornákról, vagy pedig a manapság mind inkább dívó internetes, előfizetéses tartalomsugárzókról. Ezek pedig a (neo)westernek és a tudományos-fantasztikus szériák kedvelői. Ez utóbbi alatt véletlenül sem a csapból is ömlő, a Detective Comics, vagy éppen Marvel multiverzumában játszódó képregénysorozatokra gondolok, hanem a nagybetűs, igazi sci-fire. Az elmúlt időszakban viszont a gyártók kisebb-nagyobb sikerrel e stílus kedvelőit is kárpótolni próbálják. A Star Trek sorozat eposz korábbi gyengélkedése után a Discovery és Pickard alcímet viselő szériák minőségileg és tartalomvilágukat illetőleg is végre-valahára méltó mellékszálai a Star Trek univerzum legendás sorozatainak (Star Trek – eredeti sorozat, az ezt követő Új nemzedék, illetve a Deep Space 9), a legendás filmrendező, Ridley Scott A farkas gyermekeinek (Raised by Wolwes) első évada pedig a kritikusokat és a nézőket is egyaránt lenyűgözte, de Isaac Asimov Alapítvány-könyvei alapján készült sorozat is meglehetősen jóra sikeredett, még ha ez elég lazán is kezeli Asimov regényciklusát. A legnagyobb meglepetés mégis a legkevésbé várt helyről érkezett, mert a SyFy (egykoron Sci-fi Channel) kábeltelevíziós csatorna a Csillagközi Romboló (Battlestar Galactica) remake-sorozatának a kassza- és kritikai sikere után B és C kategóriás filmeken és hasonló minőségű szériákon kívül nem igazán volt képes valamirevaló címmel előrukkolni, s emiatt sokan kétkedve is fogadták, hogy az ő égiszük alatt készül el James S. A. Corey azonos című regényciklusa alapján a Térség (The Expanse) című sorozat, aminek a nézésébe személy szerint különösebb előzetes tájékozódás nélkül vetettem bele magamat, s egyáltalán nem bántam meg ezt. A sorozat, amely ugyan a távoli jövőben játszódik, kiváló, egyben görbe tükröt mutat a jelenlegi mind inkább tripoláris világpolitikai mesterkedések előtt. Magát a címet is többféleképpen értelmezhetjük: az angol cím magyar jelentése „kiterjedés”, ami alatt jelen esetben egyaránt érthetjük az emberi civilizáció kiterjedését előbb a naprendszerre, később az egész galaxisra, a sorozatban fontos szerepet játszó protomolekula kiterjedését, s nem utolsósorban az emberi felfogóképesség kiterjedését az ismeretlenre.

A cselekmény szerint miután az emberiség benépesítette a naprendszerünket, három fő lakossági övezetet alakított ki. Két, időnként egymásnak feszülő nagyhatalmat, a belsősöket, vagyis a Földet, aminek az élén az Egyesült Nemzetek Szervezetének világkormánya áll, és a fejlett katonai technológiájú Mars Elnöki Köztársaságot, amelyek között pedig ott őrlődnek és sínylődnek a fenti nagyhatalmak által másodrangúnak tekintett külső kisbolygók lakosai, az Övbeliek.

Maga a sorozat Chrisjen Avasarala (Shohreh Aghdashloo), Josephus Miller rendőr (Thomas Jane), James Holden űrhajós tiszt (Steven Strait), Naomi Nagata (Dominique Tipper) övbéli űrhajómérnök és a Rocinante nehézfegyverzetű űrnaszád és legénysége sorsát követi, miközben kibontakozik egy olyan összeesküvés, amely a békét és az emberiség túlélését fenyegeti. Időközben persze mindhárom frakció képviselői gondoskodnak arról, hogy a néző egyik pillanatban se dőljön kényelmesen foteljába, s ahogyan az a hatalmi harcokban lenni szokott, alaposan kavargatják azt a cseppet sem kellemes illatú trutyit, amely leggyakrabban mégis az Övbéliek arcán csapódik le egészen addig, amíg meg nem elégelik és visszadobják azt. Időközben pedig negyedik oldalról olyasvalami fenyegeti az egymással trónok háborúját vívó édeshármast, amibe az egész emberiség belerokkanhat. Ebben az óriási katyvaszban kell emberként megállnia a helyét és rendet teremtenie James Holden űrhajós tisztnek és az általa irányított Rociante nehézfegyverzetű űrnaszád legénységének, ugyanakkor természetesen rá vár, hogy a mindegyik apró nézeteltérést követően űrcsatahajókkal, nukleáris űrtorpedóval fenyegetődző felek csitítgatása mellett az univerzumnak egy rejtélyes protomoleklula által történő megsemmisítését is megelőzze. A végsőkig cinikus, lecsúszott nyomozó, Thomas Miller egyik, látszólag egyszerű megbízatásából kiinduló, tripoláris politikai egymásnak feszülésen keresztül univerzummentővé kiszélesedő kerettörténet, illetve háttér tökéletesen ki lett dolgozva a sorozatban, a fizikai kivitelezése ennek pedig egyszerűen zseniális és nem utolsósorban életszerű. Mert ellentétben a Csillagok háborújával, illetve a Star Trek-kel a hiper-, illetve a warp hajtóművet a Térségben hírből sem ismerik és a gyártók arra is nagyon odafigyeltek, mint a súlytalanság valódi, és az űrcsaták a világűrben uralkodó fizikai erők tiszteletben tartásával való ábrázolása. S ez utóbbi esetben nyoma sincs a szinte a Csillagok háborúja egyik védjegyének tekinthető látványos űrhajórobbanásoknak és lézerfegyver-pásztázásainak és ezek hangjainak, ami még nyomasztóbbá, komorabbá és életízűvé teszi a sorozatot, aminek legemlékezetesebb pillanata mégis az, amikor megtanulhatjuk, hogy meddig is lehet az űrben űrszkafander nélkül életben maradni. Spoilermentesen csak annyit súgok, hogy véletlenül sem az űr rettentő hidege öli meg azt, aki 15–20 másodpercnél tovább tartózkodik védelem és oxigéntartály nélkül odakinn, de még csak nem is a levegő hiánya, hanem az erekben a maradék oxigént felhalmozó és végül felforró vér.

A sorozat hat évadja kapcsán csak annyit lehet felróni, hogy az első három, a Syfy által elkészített évadban nagyon kevés időt szenteltek a főhősök karakterábrázolásának és egyes színészek mintha méla unalommal olvasták volna fel párbeszédeiket. Szerencsére miután az Amazon Prime online tartalomsugárzó és gyártó szolgáltatás befogadta és folytatta a sorozatot, a karakterábrázolásokat is bepótolták és a színészek is megtanulták karaktereiket megformálni. A hatodik évad lezárása viszont talán túl hirtelenre sikeredett, és az alkotók számos olyan kérdést megválaszolatlanul hagytak, amelyek nélkül egy kicsit keserű szájízzel vettem búcsút a Rocinante legénységétől, egyben azt találgatva, hogy mi is lett Naomi Tagata fiával, a protomolekula alkotta Gyűrűövezet belsejében élő tudományos kutatásokat végző telepes családdal, s milyen erők irányítják valóban a Gyűrűövezetet, ami, amennyiben megelégeli a földlakók, a marslakók és az Övbeliek rajta keresztül történő áthatolását, akkor időről időre megsemmisít egy űrhajót? Kérdések, amikre nagy valószínűséggel e sorozat kedvelői már nem kapnak választ, mert a hatodik évadot utolsóként jelentették be a gyártók. Pedig lenne még miből szemezgetni. James S. A. Corey ugyanis a Perszepolisz felemelkedése és a Tiamat dühe regényekben folytatja a trónok űrharcát. Az előbbiben egy régi ellenség visszatér. Az immár ezerháromszáz naprendszert magába foglaló emberi civilizáció új gyarmatbolygói a puszta fennmaradásért küzdenek. Minden új világ az összeomlás és a csoda között húzódó pengevékony határon táncol, a Rocinante nehézfegyverzetű naszád korosodó legénységének pedig minden idejét lefoglalja, hogy fenntartsa a törékeny békét. Az (ez idáig) utolsó Tiamat dühe című könyv szerint pedig, miközben az emberiség egy idegen civilizáció romjain építgeti csillagközi birodalmát, az ősi rejtélyek és az új fenyegetések egyre veszedelmesebbé válnak.