2024. április 24., szerda
Zengető

A nagy többség

Esti olvasmányomban meglepő felfedezésre, fontos és időszerű gondolatokra bukkantam. A szöveget egyik ismert vajdasági írónk vetette papírra hajdan. Az egészben talán a legfurcsább, hogy még az ötvenes évek elején látott napvilágot. Az írás két egymástól nem is annyira távol álló problémára hívja fel a figyelmet. Közismert írónk az egyik felvetés szerint nem le- vagy feljegyezni küldené a magyar kultúrával foglalkozó helyi művészeket és tanítókat falvainkba, hanem azért, hogy magukba szívják azt a teljes életformát, amit ott találnak. A másik fontos kérdése pedig így hangzik: „Van-e olyan magyar iskola Vajdaságban, ahol a mi dalainkat tanítanák az énekórákon? Engedelmet kérek, én nem tudok róla!” Herceg Jánostól származik az idézet, amelyet 1952-ben adott közre.

A nagyérdemű éppen hetven éve olvashatta először ezeket a mondatokat. A kerek dátum csupán az ügyeletes véletlen műve. A fenti mondatok időszerűségükből még egy fikarcnyit sem veszítettek a hét évtized elmúltával. Herceg csak egyike azoknak, akik rájöttek és felismerték ezeket a ma is időszerű gondokat. Mi pedig azóta sem vagyunk hajlandóak komolyan venni ezeket az intelmeket.

Vegyük hát sorra a fentieket. Az első felvetésről már többször szóltunk. Nem lehet a népi hagyományok egyik válfajával sem behatóan foglalkozni úgy, hogy nem megyünk el a forráshoz. Csak úgy tudjuk életre kelteni sokszínű hagyományunkat, ha poharunkat a forrás vízébe merítjük, és jó nagyokat kortyolva oltjuk szomjunkat. Bartók után, azt gondolom, ezt már mindenki tudja. Nem is kell ezzel sokat foglalkozni. Aki tehát arra adja a fejét, hogy megmártózik a magyar hagyomány sokszínűségében, nem is tehet mást, mint hogy követi ezt az utat.

Számunkra a második felvetés talán fontosabb ebben a pillanatban. Ez lesz az a pont, ahol újra és újra foglalkoznunk kell zeneoktatásunknak az oktatásban betöltött szerepéről. Végső ideje, hogy ez a felhalmozott ősi tudásanyag szerves részévé váljon oktatásunknak. Nem csak a zeneoktatásunknak! Meg kell ismernünk a bennünket körülvevő néphagyományt. Meg kell ismernünk, és át kell adnunk az utánunk következő generációknak. Nem kétségbeesett felkiáltásnak szántam ezeket a gondolatokat. Aki kicsit is figyelemmel kíséri szűkebb pátriánk ebbéli dolgait, bizton láthatja, hogy milyen sokan foglalkoznak már ezzel. Nem is akármilyen színvonalat képviselve ebbéli munkájukkal. Táncosaink, zenészeink és kézműveseink fáradhatatlan munkáját ideje lenne már komolyan venni. Ne úgy tekintsünk rájuk, mint akiket bármikor meghívhatunk, hogy színesebbé tegyék a falunapi összejöveteleinket. Ennél sokkal többet kaphatunk tőlük. Használjuk hát ki a lehetőséget, hogy végre ők is betölthessék a szerepüket ebben a körforgásban. Ők azok, akik még őrzik vidékünk hagyományait, készen arra, hogy továbbadják ezt a tudást. Hogy ezt megvalósítsuk, több akadályon is át kell küzdenünk magunkat. Például intézményesített háttér nélkül ez a tudás csak itt-ott bukkanhat fel. Itt egy művelődési házban, amott meg valamilyen nyári tábor keretein belül. Az első azt feltételezi, hogy az adott kulturális intézmény rendelkezik olyan anyagi háttérrel, amely lehetővé teszi egy ilyen tartalom életre hívását. De kell még hozzá elhivatott és talpraesett vezető vagy egy sikeres pályázat. A másik dolog egyenes úton következik az elsőből. Táborainkat, akarva-akaratlanul is, csak azok látogatják, akik már eleve érdekeltek a hagyományőrzésben. Mi legyen a „nagy többséggel”? – tehetnénk fel a kérdést. Igen, erre kéne már végre megtalálnunk a választ!

Fentebb arról beszéltem, hogy milyen sokan vannak, akik elhivatottsággal őrzik hagyományainkat. De vajon tudnak róluk azok, akiknek illene ismerni őket? Melyik pedagógus tudna felsorolni néhány vajdasági zenekart, táncost vagy éppen kézművest? Melyik iskola lenne hajlandó meghívni bármelyiküket is egy bemutatóórára? Túl sok a kérdés. Ilyenkor azon kapom magam, hogy lázasan keresem a válaszokat. Mintha legalábbis nekem magamnak kéne megoldanom ezeket a dolgokat. Nekünk kell közösen megtalálnunk a megoldást. Ha majd egyszer sor kerül arra a bizonyos első beszélgetésre, és elindulhatunk végre a válaszok irányába.